Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Kovács István: A szőlőpásztor

— Boglyas vagy, te gyerek... — mondta halkan, s közben kisimította hajam közül a szénaszálakat. Egyszer, kétszer ... sokszor. A halott füvek odapottyantak a kezem fejére, megbirizgálták a bőrömet, de én mozdulni se mertem. Igen sok széna akaszkodhatott a hajam közé, mert az öreg még mindig rendezgette kócos fejemet. Ránéztem. A szeme, az a szigorú szürke szeme, most nagyon szelíden, különösen csillogott. — No, no, ne félj! Ez egyszer szépen hazaengedlek. Bújj ki gyorsan, mert kinn már erősen süt a holdvilág! Egy pillanat alatt talpon voltam, és vegyes érzésekkel indultam az ajtó felé. A helyzetet még mindig nem értettem. — Várj csak még egy kicsit! — szólt rám a gyér világosságból. Visszafordultam. Jasta bátyó most vállára akasztotta a puskát — a kutya okosan hegyezte a fűiét —, majd előhúzta a sötétből a nagy öblös kosarat, amely most már színültig volt rakva szebbnél szebb szőlőfürtökkel... Egyik sárga, mint a viasz, a másik aranyszínű, mint a méz, a harmadik sötétkék, mint az éjszaka. Hát még a szaga! Micsoda illat, micsoda zamat! Az öreg egy marék szénával letakarta, a nyúlszőrös kabátot a nyakamba csapta, és elfújta a gyertyát. — Mehetünk ... — mondta csendesen. S kiléptünk az októberi éjszakába. Kint erősen csípett a levélhervasztó hideg levegő. Meztelen lábam gyorsan szedegettem az öreg pásztor mellett, és szívesen cipeltem a nehéz kabátot. A szél halkan játszadozott a tarka lombok között, Tornaija felől egy vonat zakatolása hallatszott. Hátunkban zizegve álmodott az erdő, fejünk fölött sziporkázva szórta sugarait a ragyogó holdvilág. A kutya is megbarátkozott már velem, mert játékosan el-elkapta a kabátom lógó ujját. 134