Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Kovács István: A szőlőpásztor

A pásztort nem ismertem jobban, mint a többi gyerek. Ő is csak nagyjából emlékezhetett rám, mert bizony ilyen közelről még nem láttuk egymást sohasem. A jegyző úr ott maradt a tőkék között, méltatlankodva szedegette a szétgurult fürtöket. Mi pedig megérkeztünk. Az öreg benyúlt a fonott ajtó mögé, mire az nyomban kinyílt. — Befele! — recsegte hangosan. — Ki ne mozdulj innen, amíg vissza nem jövök! Ha szökni próbálsz, úgyis utolérlek. Ha én nem, a Sajó. Ha az se, akkor... akkor majd ez! — és a puskájára veregetett. Betuszkolt a kunyhóba és rám zárta az ajtót. Fogoly voltam a szőlőpásztor nyári lakásában. Egy kicsit sötét volt benn, de ez a félhomály még nem volt ijesztő. Inkább jólesett. S ahogy a szemem megszokta, szemügyre vehettem az egész berendezést. Az egyik oldalon a pokróccal letakart fekvőhely, a másikon földbe vert karókra erősített ülőalkalmatosság. Középen asztal, lapja egy vastag fatönkön pihent. Leghátul, a tetőre akasztva, egy tarisznya lógott, bizonyára abban volt a puskához való só is, alatta meg egy fehér iszalag kosárban néhány edény várta a fehér kutyát meg a gazdáját. Később észrevettem még egy hosszú nyelű fejszét is, egy erős kenderkötelet, egy üres, öblös kézikosarat, és nagyon megörültem, amikor egy cserépkorsóban vizet is találtam. Szakasztott a miénknek volt a párja. Alighanem Jasta bátyó is a mellétei szekerestől vette tavaly nyáron. Sötétedni kezdett, és én egyre nyugtalanabb lettem. Mindenféle gondolatok születtek kavargó agyamban, szökésre azonban gondolni se mertem. Lefeküdtem hát az ócska pokrócra, kezemet a fejem alá tettem, s a tücsökcirpelést egyre halkabban, egyre messzebbről hallottam. Cip ... cirip ... Vajon mi lesz itt velem? Mikor, hogyan szabadulok én innen? Megkötöznek? Csendőrkézre adnak? 132