Tamás Mihály: Sziklán cserje

Föld - Sors

— Hsza úgy vóna .. . Csele András köpött egyet, oldalra, a tornác földjére. Csirke kaparászott arra, odakapott, azt hitte, hogy szem hullt. De hogy nem az volt, hát odébb ment. — Magad vagy az oka, hogy nem úgy van. — Én, én, igaz . .. hszha tudtam vóna, hogy így lesz . . . Csele András keményen szólt, ítéletképen, röviden. — Tudtad. — Tudtam, tudtam ... de mégse tudtam .. . van úgy, hogy az ember tud valamit, de amikor tudni kéne, éppen akkor nem tudja . . . elfelejti. Erre már Csele András se tudott mit szólni, csak ő is sóhajtozott. — Igaz, el.. . Lassan már érni kezdett az alkonyat, de még azért jó bágyadt fényességek voltak az égen. öreg János szinte magának mondta, amit mondott, pedig már sokat elmondta, kívülről tudta. — Jó gyermekem volt, hogy' gondoltam vóna, hogy roszszá válik. De hogy' tudta igazítani magát, amíg át nem írattam mindent a nevére... édesapám így, édesapám úgy... Csele András bólogatott, hetek óta, hónapok óta hallja ezt, ő is tudta már kívülről, tudta, hol kell bólogatni. — Láttam . . . szememmel láttam ... Gyermek szaladt ki a házból, hároméves, maszatos, de vidám és pufók, öreg János elkapta a pendelye csücskét, magához húzta, a térdéhez. Magához szorította, nem szólt, csak szorította, jó ez így, a jó meleg gyermektest. A gyermek menni akart, kapálódzott, de aztán hamar belenyugodott. Megült az öreg ember térde közt. 98