Tamás Mihály: Sziklán cserje

Föld - Egy marék föld

szemben, ökölsujtásnyira, a szitok ömlött a száján, az ökle hátralendült, mereven, készen feszült egy acélkupaccá az öt kemény barna ujj. A szomszédok húzódtak, a gyerekek tíz-húsz lépésről nézték az emberpárt. Kánya János égnek feszült, mint egy sziklaszál, az iménti könnyű mámor már csak a haján látszott, néhány csapzott ősz fürt hullott a szemébe. A mérnök hozzájuk lépett, hátulról megfogta a Kánya Péter ökölbe rándult kezét. Csöndben, felindulás nélkül szólt. — Egyezkedjünk .. . Péter rámeredt, egy percig még feszült, nehéz, kemény nézéssel nézte a mérnököt, aztán egyszerre becsukódott, felengedett. Kánya János is egyszerre meglágyult, mint a nyárütötte hó. Szomszédok, asszonyok, gyerekek közelebb merészkedtek, felvidult ábrázatok gyűrűztek a három ember körül. — Egyezkedjünk. . . A mérnök most már kiegyenesedett, tudta, hogy most csak parancsolnia kell, hogy béke legyen. Keményen, pattogósan csendült a szava. — Jog szerint egy öl jár Kánya Jánosnak a Péteréből, de hogy ne legyen háborúság, megfelezzük a vitás földet kettőjük között. János is, Péter is kap egy fél ölet. Jó lesz igy? Egyik se szólt, mind hallgatott. Mert ugy van ez, hogy azt az öl földet János is, Péter is senkiének nézi már, senkiének, amiből most ő is kap egy fél ölet, a másik is. A mérnök már nem is hallgatott rájuk, munkához fogott, kitűzte középre a póznát, a gyerekek szaladtak a töb95