Tamás Mihály: Sziklán cserje

Föld - Egy marék föld

elég fürgén, Kánya Péter ellökte, kikapta kezéből a szallag végét. Kánya János állt mozdulatlanul a kitűzött karó mellett. A karóhoz értek, ahol Kánya János állt. A mérnök számolt, méregetett, megfogta a karót és vigyázva, pontosan tenyernyivel odébb tűzte be. — Itt a mesgye! Kánya János kárörvendő fölénnyel nézett körül. Péter a mérnökhöz ment, magyarázott. Hogy az apjuk azt úgy osztotta fel, hogy ő háborúban volt, az asszony szántott, János itthon volt, az asszony gyenge, nem lehet azt elhinni, hogy még az asszony szántott volna el a Jánoséból. Inkább megforditva. A mérnök a vállát húzta. Hiába minden, a mesgye itt van. Péter Jánoshoz fordult. — Hát van lelked, hogy elveszed a másét, nem elég a magadé? János rá se tekintett, úgy felelt. — A magamét veszem, nem a másét. A másé csak legyen a másé. Az enyém, az az enyém. Nyugodtan, hidegen mondta, Péter felbőszült erre, nem birta tovább. Szörnyű szitokra nyilt a szája, amibe az asszony sivított bele. — Persze, nekünk nincs borunk, hogy a mérnököt traktáljuk. Ott az igazság, ahol a bor . . . A mérnök csöndes, szomorú ember, megszokta már az ilyen beszédet, ez mindig igy szokott lenni. Ránézett az asszonyra, szomorú nagy szemével, komolyan. Az asszony elhallgatott. Péter szemben állt a bátyjával, egészen 94