Tamás Mihály: Sziklán cserje

Föld - Aratás

közepén. Elibe ment Áncának, megnézte, jól megnézte, kicsit megtapogatta. — Hogy hívnak? — Ánca. — Ánca? . .. szép lány vagy, Ánca. Megsimogatta a lányt. — Megcsókolsz? Ánca nevetett, lesütötte a szemét, úgy nevetett. Az intéző is nevetett. — Na jól van akkor . . . Közel se lépett a lámpához, úgy fújta el egy szusszanással, ölnyi messziről. Hajnalban kicsit megkésve ébredt, Ánca már nem volt mellette, Ánca akkor már a többivel együtt indult a földekre, frissen, vidáman, kicsit szégyenlősen vegyült el a többi közé. Az intéző kiugrott az ágyból, az ablakhoz ment, kitárta, úgy nézett utánuk. Leghátul ment Mihály, mint ahogy illik, elől azok mentek, akik tudták már a járást, akiknek nem kellett vezetés. — Mihály! — Tessék? — Estére küldje fel. . . ezt küldje megint. — Igenis, meglesz. Az intéző elgondolkodott. Mihály már indulóban volt a többi után. — Mihály! — Tessék? — Magának is járna ezért valami. Mihály öreg szeme elnézett az intéző feje felett. 89