Tamás Mihály: Sziklán cserje

Föld - Árverés

liit a lőcsre akasztotta, másik keze is szabad lett, most már jól meg tudta fogni az asszonyt és meg is fogta, hátra is dütötte. A fiókos szekrény lapjára. Langyos volt az őszi este, az öreg tölgyek kajánkodva néztek el másfelé. Negyednapra tudta már Anna, hogy gyereke lesz. Lett is, a kis Péter lett. A végrehajtó odaszólt az asszonynak. — Pakkoljanak ki mindent belőle. Péter ment be a házba, ő rakott ki mindent a fiókból, kit az asztalra, kit az ágyra. A két munkásember is ott volt az ügyvéddel, ez a kettő megfogta a szekrényt, kivitte az udvarra. A becsüs szólt. — Egy fiókos szekrény . . . negyven korona. Péter is, Anna is egyszerre gondolt arra, hogy kétszáznyolcvanat adtak érte, háromszázat kért az asztalos, nehezen engedte le kétszáznyolcvanra. Vártak egy pillanatig, nem szólalt senki. Az ügyvéd szeme végigjárt az udvaron, azután megszólalt. — Negyvenegy. Az öreg végrehajtó várt, nézett, várt, hátha akad aki többet is igér, hátha nem kell negyvenegyért elpotyázni. Arra gondolt, hogy az ő anyjának is volt ilyen fiókosszekrénye, minden nap letörölgette, szerette, becézte, mintha nem is fa volna. — Először . . . másodszor . . . senki többet? Az ügyvéd, ideges, bosszús volt, hogy rá marad. Minek neki ez a vacak? Hová tegye? . . . Tán a vitrin mellé, vagy a csipendél-ebédlőbe? .. . Még az előszobába se tehetné ezt 75