Tamás Mihály: Sziklán cserje

Föld - Lóvásár

nem jöttek utána. Jó még, hogy a tarisznyát magához vette, délidő lesz mingyárt, legalább az evéssel is végezhet. Délfelé jött az asszony. Ignác csendes büszkeséggel mondta el neki a vásárt és odaadott egy százast, hogy vegye meg magának a keszkenőt. Tudott erről a kívánságáról az asszonynak, hadd legyen meg az öröme. Ő addig megeszik. Ismerős senki se volt a kocsmában, egymagában üldögélt a hosszú asztal végén. Lassan indult a vásár kint, alig tért be valaki áldomásra, pedig már dél is elmúlt. Neki csodálatos jó szerencséje volt, csak már jönne az a kis fekete ember a bankból, hogy megvehetné ő is a két tehenet. De tán nem is baj, hogy késik, vásár végével könnyebb a vétel, olcsóbban juthat hozzá. Meg ha nem, majd a jövő héten a somi vásáron, ott igen jól tejelő tehenek szoktak lenni. Még egy decivel kért, azt is félig elvégezte, az asszony is visszatért, karján hozta az új kendőt. Olyan szürke, hogy majdnem fekete, nem jó szin, mert igen kényes, de igen jó a fogása. — Mégse jött vissza az első? — Nem. Az asszony felhorkant. — Nem is jön a'. Rámordult Ignác. — Ne beszélj bolondokat, hiszen előleget is adott, kétszázat. Az asszony nem hagyta magát. — Kétszázat... de a pejt elvitte ezerért. — A' más vót, nem ugyanaz . .. 71