Tamás Mihály: Sziklán cserje

Föld - Találkozás a faluval

Felette is eljárt az idő, most már lehet vagy huszonnégy éves, lánynépnél ez nagy idő. Világosság jött ki a házból, hasadása volt a firhangnak, azon kukucskált be a fiú. Asszony volt bent a szobában, fiatal, a gyermekét pókálta, meg egy ember, akinek olyan idegen-szőke képe volt, meg széles pofacsontja. Néha szólt az ember az asszony felé, a fiú kint hallgatta, idegen nép nyelvén szólt, az asszony meg a maga nyelvén válaszolt. A gyermek sírt, az ember ott bent nevetett, karjára kapta a gyermeket és dúdolt neki valamit, a fiú még sohasem hallott ilyet, őt valamikor más nótára altatták, meg a többi falubéli gyermeket is. Néma jajba szakadt a fiú fájdalma, ott az ablak alatt, ahol a falnak támaszkodott, a meszes tapasztás megindult körme vonaglásától. Az apja kint az úton türelmetlenkedett, a kerítéshez ment, átszólt csendesen rajta. — Jössz-e már, fiam? A fiú felegyenesedett, kábultan hullott a kerítés zárjára. — Mehetünk, apám. Kimentek a faluból. A nagy vízhez értek. A fiú az apjára nézett, az apja meg délnek bámult. És elindultak ketten a vízfolyás mentén. 62