Tamás Mihály: Sziklán cserje

Gyermek - Elröpül a madár

hangos cserregésbe kezdett. Azután még jött kettő és már négyen cserregtek. Csóri meghallotta, éppen a kalicka te­tején bóbiskolt. Felrepült ő is a kocsiszín tetejére és együtt süttette magát a többivel a napon. De azért estére, mint rendesen berepült a kalickába. Mihály mingyárt be­bújt utána. — Mit akarsz vele? Mihály fel sem nézett rám. — Viszem be, velem fog aludni. Bevitte a cipőskatulyát, friss vattát tett bele és az ágyá­ba tette, a lábához. Csóri meghitten ült a fészkében, nagyo­kat pislantott a lámpa fényében. Űgy aludtak el, ketten. Másnapra újra jöttek a szarkák, Csóri újra velük volt e^ész nap és estére nem tért haza. Estére elrepült a tár­saság, lehettek már nyolcan is. Mihály ezen az éjjelen kevesett aludt. Másnap nem ment az iskolába. — Tetszik tudni, ha visszajön, itthon kell lennem. Az én kedvemért biztosan ittmarad. Csóri el is jött, nem volt még dél, amikor leszállt a dió­fa tetejére. Mihály a fa alatt állt és a vesztes szülő fájdal­mával szólt fel hozzá. — Csóri, gyere haza!... Csóri lepillantott rá, két nagy kerek szemében még így, a fa tetején is sok mindenfélét lehetett látni. Hosszút és hangosat cserregett Mihály felé és elindult, hogy lerepül­jön, mint máskor is, a vállára. Mihály kitárt két karral várta és az arcán földöntúli mosolygás volt. Már tán méterre se lehett Csóri, amikor hirtelen oldal­39

Next

/
Oldalképek
Tartalom