Tamás Mihály: Sziklán cserje

Gyermek - Elröpül a madár

bával vetette magát Csórira, Csóri meg a szárnyával csapkodta, összekapaszkodtak, a cica csodálatos lágyan fogta hegyes fogai közé Csóri torkát, Csóri pedig mindig úgy ütött, hogy mégse üssön és végnélkül hempergetőztek a zöld füvön. Délelőttönként Mihálynak iskolába kellett mennie, ilyenkor aztán ha Csóri elunta a játékot, hirtelen felröppent és felszállt a konyha ajtajára, bekukkantott a konyhába megnézni, hogy mi fő ebédre. A szomszédokhoz is átrepült, ott is kunyorált valamit és hazajövet hozzám is benézett, az irodámba. Ha írtam, a tintatartóra ült és a tollat kapkodta a kezemből, ha meg gépen írtam, akkor a hengerre szállt és okos szemével a táncoló betűket nézte és élvezte, hogy a henger meg-megugrik alatta. De ha csapódott az uccai kapu és már a kapu alól felragyogott a Mihály tiszta kacagása, úgy szállt el tőlem Csóri, mintha riasztanám. Szállt a kapu felé, Mihály felé, a vállára és örvendezve, köszöntésképpen belekapott csőrével a fiam borzas hajába. Délután, ha szép volt az idő, Mihály kifeküdt a gyepre és hanyatt fekve olvasgatott valamilyen könyvből, a cica odakuporodott a teste hajlásába, a Csóri pedig legtöbbnvire a Mihály mellére telepedett és onnan csipkedte a könyv nyíló lapjait. Játéknak csak, nem bosszantásnak, ha Mihály lapot fordított, a Csóri mindenáron még egyet akart fordítani. — Csóri, hagyj békén, ha olvasok... Csóri buksi fejét a Mihály kis kezéhez dugta. Értették egymást csodálatos módon, pontosan megtanulták egymás beszédét. Amíg egyszer... 3* 35