Tamás Mihály: Sziklán cserje

Gyermek - Csokoládé

pávai világított a torkába. A torka tiszta volt. A nyelvét nyújtotta. A nyelve is tiszta volt. — Nincs semmi baj, lázad nincs... iskolába fogsz menni. Kis Mihály arca szomorú lett, bánatosan nézett a párnáról fel az anyjára és keserves gond szólt ki a hangjából. — De anyu... a csokoládé... ma kell neki megjönni... Egy pillanatig úgy volt, hogy győz a szülői lelkiismeret és az iskola parancsa, de hiába minden, olyan jó az, ha az ember maga is gyermekké tud néha válni. — Maradj hát, nem bánom... így vártuk együtt a csokoládé jöttét. Az pedig jött is, de mennyire! Anna hozta be, az öreg cseléd, ágyban voltunk még mindnyájan, az én ágyamra tette le a roppant csomagot és nem volt senki, aki az elismervényt aláírja. Én kezdtem el bontogatni, de a kis Mihály kiragadta a kezemből. — Ezt én bontom fel! — és ahogy nyúlt a csomag után és megemelte, egyszerre keserű lett az arca. — Ajaj... ez nincsen száz kiló... még ötven se... De azért csupa izgalom volt a család, amíg felbontottuk. Elébb sok fodroc került elő, attól volt olyan kövér, azután egy kicsi pléh doboz, benne selyemcukor, egy másik kicsi doboz, ebben macskanyelv és megint egy harmadik, ebben lehetett vagy ötven deka finom jó csokoládé. Hát ez volt minden. Szomorú csend lett a hálószobában, kis Mihály hosszú pillanatokig meredt mozdulatlanul a három kis dobozra, a szája mozgott, mint annak, aki fejben számol. Juci szemében könnyek csillogtak, mert ő ötven kilót várt, a feleségem csendesen nevetett hármunkon, mert ő nem szereti 29