Tamás Mihály: Sziklán cserje

Szerelem - Látogatás

— Szervusz. Hát idáig jutottak a dolgok? Fent a főtéren egy másik barátjával akadt össze. Iskolába jártak együtt, azóta se látták egymást, az érettségi óta. — Na, de ilyet, szervusz Cézár! — Szervusz. — Mi van veled? Itt vagy? — Itt. Veled mi van? — Élek. Mondd csak kérlek, hány óra? — Háromnegyed kilenc. — Tyüh, az áldóját, még lemaradok a vonatról... de pontos az órád? — Pontos. — Akkor. . . szervusz öregem. — Szervusz. Kacsázó léptekkel billent át a másik oldalra, az állomás felé, Lanti Cézár pedig arra gondolt, hogy a gimnázium romantikus korszakában ez a fiú is, ez a kerek, szőke, gyámolatlan gyermek, ez is belecsurgatta a vérét abba a torött8zélü porcelántányérba, amely az osztály örökös vérszerződésének edényéül szolgált. Emlékszik, még a szemét is behunyta, annyira félt a gombostű szúrásától, de azért hősies elhatározással döfte hirtelen a tűt az alsókarja belső oldalába, ahol finomabb és vérzékenyebb az ember teste. Hát igen, idáig jutottak a dolgok. Szinte jól esett neki, hogy kiért a városból és a régi úton haladt a régi szőllőhegyek felé. A temető keritése élősövény volt, csupa bokrosra visszavágott eperfa, kicsit odébb a Horváth-szőllő is, a temető is olyan, mint amikor 191