Tamás Mihály: Sziklán cserje

Munka - Karácsonyi ének

így van ez, egyik innét odaát, a másik onnét ide, így boldogul a szegény. — Mék fele kell, Józsi? Jarku ránézett a két féldisznóra, méregette, vizsgálta melyikre hasítódott szebben a karmonádli. Az Öreg meg csak nevetett a bajusza alatt. — Mindig panaszkodol, hogy Pekál elviszi előled a szebbiket. . . most te jöttél előbb, választhatsz kedvedre. Jarku megbökte az egyik féldisznót. — Eztet mérjük le, Sándor bácsi. Mázsa állt a házban, tizedes mérleg, azon mérték le a féldisznó súlyát. Nem is sok, csak ötvenkét kiló, gondolta Jarku, legutóbb ötvennyolc és húsz deka volt, amit vitt, de meg is izzadt bele, amíg a városba ért. A hájat már lefejtette az öregasszony, szépen, fehéren, lágyan ült meg a tálban. Jarku ráintett. — Elvinném eztet is. — Vigyed. — A fiút is hoztam, hogy többet vihessek. Kell ünnep előtt a pénz. Az öreg a fiúra nézett. — Elbírja? Józsi kihúzta magát. — Még többet is. — Jól van akkor. A számadás körül nem volt semmi baj, mindennek tudta mindenki az árát, Jarku leszámolta az asztalra a pengőket, azután a maga zsákjába gyömöszölte be a féldisznót, Józsi meg a magáéba a hájat. Kicsi csomója volt a hájnak, Jarku kezébe vette a zsákot, megemelte, azután a 174