Tamás Mihály: Sziklán cserje

Gyermek - A végrehajtó esete

tal Péternek. Valaha tán jobb napokat látott, mert úgy tetszett a beszédén, hogy használta azt valamikor egyébre is, mint az emberek megkinzására. Bizonyára hozzá is járogattak a mostani kartársai és hogy egyszer mindenét elvitték, a szomjas lélek kielégülésre vágyott. így történhetett, hogy végrehajtó lett belőle. — Jöjjön máskor Ravatal úr, nincs itthon az uram, ő majd elintézi magával a dolgot. Csodálom is, hogy megfeledkezett róla. Ravatal csak a fejét bólogatta. — Nem lehet kérem, szigorú parancsom van, nekem nagy urak parancsolnak, és azok nem ismernek tréfát. . . foglalni muszáj . . . Itt megállt a beszédben és kicsit ijedten folytatta. — ... és el is kell szállítani, igy szól a parancs. Elszállitani. A bútorokat. A mienket. Jóságos Isten! Amikor összekerültünk, semmink se volt, csak a szobánk puszta négy fala. Szőrös deszkát vettem hitelbe, abból szabtam egy asztalt, meg lócát és éppen egy iskolatársam toppant be hozzám, aki ácsnak tanult ki, elvette tőlem az életlen fűrészt és ő segitett hozzá az első bútorhoz. Azután jobb napok jöttek, minden darabért megszenvedtünk, minden darab a barátunk lett, képek is gyűltek a falakra, a szobák is megsokasodtak, de változatlanul a testvérünk maradt minden darab. A tárgyak lelke végtelen és halhatatlan, mert mi adjuk beléjük a magunk lelkét. És most ezeket akarják elszállitani. . . Szép meleg nyáreleji nap volt, a két gyermek a konyhaajtóban állt, az anyjuk közöttük. A hosszú nyitott folyosó végén nagy kalicka lógott a falról. A kalicka tetejé18