Tamás Mihály: Sziklán cserje

Munka - Örök pilótázás

tak a korláton, lebámultak a mélybe, Pista meg alulról nézett fel rájuk. Jó volt ez, Pista vigabb menésre állitotta a kis benzinmotort. János már a lapátoló munkások közt volt, akik az alapból kikerülő földanyaggal szélesítették az úttestet. Onnét kiáltott Pistának. — Száraz mán? Pista lenézett a mélybe. — Jöhetnek. Megálltak a lapátok, János maga előtt terelte az embereket, mint a nyájat. — Gyerünk, gyerünk, emberek, pucoljuk ki az alapot, estére betonozunk. Szomorú nézésű kis emberke állt meg a pallér előtt. — Mék estére? — Mékre? — . . . hát máma. A kis ember elszántan vetette meg a lábát. — Velünk? — Hát persze, hogy veletek, majd fogok én most új emberek után futkosni. Egy éjszaka miatt nem érdemes új siktát felvenni. A kis ember halott nyugalommal tette le a lapátot. A hangja is halott volt, színtelen. — Én nem ... János se volt ingerült, a lapát felé nyúlt, amit az ember ledobott és félrehajította az útból. — Akkor meg fiam, pucolj innét, de mingyárt . . . Meg se várta a választ, a többi után indult, terelte őket a létra felé, amelyen a mélybe lépkedtek le, a vízmeder alá. Bakokat állítottak, lépcsősen egymás fölé, mindegyik 159