Tamás Mihály: Sziklán cserje

Munka - Negyven óra

Bogár arca piros volt, sűrű vérerek futkosták keresztül, a cigaretta a szája alsó szögletéhez tapadt, úgy lógott le onnét és ugrándozott is, amig beszélt. — Nekem mondja? . . . hatóságilag engedélyezett rablóbanda, mondom magának. Ej, hagyjuk. . . van még cementjük kint? Hajdúnak mindent tudnia kellett, dolgozni is, tudni is. — Van még vagy negyven zsákkal. — Nem baj, estére behozza Simek az egész vagonnal. Kopogtattak. Az iroda ajtaján ritkán kopognak, aki akar, az csak benyit. Bogár el is felejtette, hogy szólni kellene. Fiatal asszony, kicsit ijedős, félénken nyitotta meg az ajtót. De csak arasznyira, hogy éppen csak a feje ért be a nyiláson, meg a kis barna kalap a feje tetején. — Szabad? — Tessék . . . Az asszony megállt, széjjelnézett, előbb Hajdúra pillantott, azután Bogárra. Ez lesz a pallér, mert ez visszanéz rá, amíg a másik tovább ír, mintha nem is jött volna be senki. — Az uram miatt jöttem. Csöndes volt az asszony hangja, halk és dallamos. Bogár felállt és elébe magasodott. — Szabad kérdeznem, ki a nagysád kedves férje... mert még nem volt szerencsém. — Ragyolczi, kérem . . . Bogár arca szigorú lett és merev, visszaült a székre és onnét nézett vissza a kicsi asszonyra, de már másféle szemmel. És a szava is a pallér szava lett. — Ragyolczi? ... na és mit akar vele? 149