Tamás Mihály: Sziklán cserje

Munka - Festett deszkák

— He-he . . . ezek azok ... de úgy esznek, hogy öröm nézni. — Igazán szépek . . . csak valami takaros ól kéne nekik. Józsi arcán még pirosabb lett a pirosság. — He-he... az ember mindenre gondol. Fekete tanár úr is mondta, hogy őszre nem maradhatnak fedél nélkül, hát gondoltam, összeeszkábálom egymagam. Ugy tett a mérnök, mintha csak most vette volna észre az ólat. — Most látom csak .. . oszt még ki is festette a belüljét. .. A deszkák hézagain látnivaló volt, hogy zöldre van fest ve a belseje. — He-he . . . nem én festettem, csak úgy vót. .. ócska deszka vót. Az asszony is abbahagyta az etetést, mert bajt érzett és Józsi mellé állt. Kicsi sovány asszony, fiatal, olyan mint egy gyermek, a fia is Józsi mellé állt, a másik oldalára, a kezét fogta meg az apjának, mintha óvni akarná közeledő ellenségtől. Olyan egyformák voltak, mint három egyszülő-gyermeke, most még soványak a munkától, de majd télen, ha leölik a hízót, akkor a meleg hús, meg a heverés majd kihízlalja őket. Olyanok lesznek, mint a sőre. A mérnök arcát édes huncutság futotta be, fiatal volt ő is, sokat kínlódott, amíg úr lett és úgy gondolta, hogy nem lehet az urak kiváltsága véteni az ember törvényei ellen. Közelebb lépett az ólhoz és úgy tett, mintha a desz kákat szagolgatná. — Hm . . . hm . . . jodoform szaga van ennek, Józsi — és a kalapja alól ránevetett a három ijedt emberre. 127