Tamás Mihály: Sziklán cserje

Munka - Festett deszkák

fut az útnak, félszemét behúnyta, úgy szemlélte a messzire futott betonlapot. — Hát hová? . . . hát neki annak a nevendék gesztenyefának, he-he. A mérnök még egyszer megnézte. — Igen-igen, de neki vitte annak a bódénak is... ha odáig érnek, a szegélykővel belefutnak a bódéba. Józsi újra nézett. — Hát ez igaz . . . — Nahát... — Én pedig erről nem tehetek ... a fa vót az irány. Igen, nem tehet, úgy mondták neki, hogy a fa legyen az iránypont és itt nincs is semmi hiba. A haját tépte a mérnök és hívta az állam mérnökét, de az se tudott többet, csak a fejét csóválta, hogy így eltévesztették a dolgot. Pedig hát ő úgy emlékszik, hogy amikor kitűzték az utat, az a bódé éppen az út szélére esett, talán egy lépéssel kijebb. De ha már így esett, nincs segítség, a kész betont nem lehet feltépni és odébb tenni. Beszélni kell a kórha/ igazgatójával. Valamikor, amikor még kisebbre terjedt a kórház udvara, az a fabódé a telek szélén állott, a tenniszpálya mellett. Arra kellett, hogy abban tartották a seprűt, meszelot, a labdákat, meg néha a tennisz-ütőket is. Kívülről zöldre volt festve, mint ahogy mindent zöldre festettek egy idő ben az emberek, kicsit rozzant volt már, de akadt még sok rendes deszka az oldalában. — Nincs más segítség, el kell dobni onnét azt a bódét. Az igazgató nevetett, nem nagyon vette szívére a dolgot 124