Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

olyan izgalmas küzdelmi hangulatot, hogy csodálkozva bámulta a legénycsapat izgalmát. — Mi ütött ezekbe? — kérdezte a kezébe nyomott furkóst forgatva, Barabástól. Ez Gábor füléhez hajolva bólintott. — Igazuk van! Téged akarnak védelmezni! Gábor hangosat nevetett: •— Engem-e? Hát aztán akarnak-e engemet annyira bántani? Tudta jól, hogy akarják. Töprengéseiben egész éjszaka, Ágitól búcsúztában reggel, mindig ezt tudta. Óriási markot érzett a feje fölött, s ez a marok közeli sorsát készítette. Lassan szorította összébb és egyre összébb az eget a feje fölött, hosszú karmai könyörtelenül görbültek a tenyere felé. Végül rövidesen, talán most, nyomban ráborítja az összezsugorodott égboltot, mint egy vékát, s ő megfúl alatta. Körülnézett a legényeken, akik villogó orcákkal várakoztak előtte. Csak szót kellene szólnia, s mennének utána. Fel kell használnia őket, csak így menekülhet meg! Martalékul kell dobnia őket, hogy kisurranhasson a készülő végzet alól! Megmarkolta a fütyköst. — Még én azért odatalálok, ahová oda akarok! Viharos éljennel helyeseltek neki. Gábor befelé figyelt egy pillanatig. Rohanva száguldott a vére a karjai felé, ólomsúlyú és pehelykönnyűségű volt a karja egy és ugyanazon pillanatban. Azt a vágyat érezte, amellyel az éjszaka a tűz parazsába sújtott. Ha csak egyszer találkozna egyetlen olyan személlyel, egyvalakivel, aki a világ minden ellene levő szándékait, őt akadályozó rosszindulatait egyesítené magában! Űgy törné össze a markában, mint egy érett diót! De hát van-e ilyen egyetlen személy? Nem a tornácgerendának ment-e neki tegnap is, mikor Léta uram megcsúfolta? Nem összeszövetkezett, sok apró boszszantás ellen kell-e ügyes kézzel védekeznie? Hisz ha csak sújthatna, ököllel s furkóssal állhatna neki az életnek, 77