Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

— És onnan is el kellett mennie, ahol nyugodalmat kínáltak neki! Szótlanul nézett a templom fehér falára, amelyre hosszú árnyékokban verte a heverésző csapatot a hold erős fénye. Káposztás Ágira gondolt. Két év óta, mióta ebben a városban dolgozott, a kislány volt a tiszta oltárkép, amelyhez minden hányattatáson, piszkon s vére lázongásán át egyre közelebb jutott. Ügy érezte, hogy ez előtt az oltárkép előtt egyszer örök életre szóló imát mondhat izgatott teste és lelke üdvéért. Csak azért a sokszor megbántott, hírbe hozott, mellőzött szerelmes kislányért tudott ennyi sok ideig egy helyben, Kolozsvárt maradni, ezt tudta ebben a pillanatban. A maga számára tartogatta, gondolataival féltette, és ingerkedő, komisz szavakon, futkározó, hűtlen cselekedeteken keresztül is a maga számára nevelgette. Tompán fájt most a Téglás Gábor melle tája. Felhúzott s átfogott térdekkel kuporodott le a pislákoló tűz mellé. Barabás meleg hangja súgott a fülébe: — El ne szomorodj annyira, Gábor! Mondd meg, hogy mi bánt?! Gábor felelet helyett végighevert a füvön. Fekete fejét a pázsithoz szorította, s fogait megvicsorgatta a szájában. Arccal fordult a földnek, s a többiek csak a sötétség miatt nem látták, hogy mit csinál. Beleharapott a fűbe, és égő ajkait addig tiporta rajta, amíg égető fájdalom nem járta át azokat. Barabás észrevett valamit, ölre fogta a Gábor fejét, és úgy hajolt föléje: — Hallod-e te, elég legyen a ficánkolásból! Megérem még, hogy Káposztás Ágira gondolsz! Gábor belsejét meleg hullám járta át a kislány nevének hallatára. Lehunyta a szemét, és szépen mosolygott. Barabás, aki ismerte minden dolgát ennek a nagy fiúnak, hangosan szólott most: — Aki nem fújja még a kását, akar-e hallani valamit? A legények fekete csoportja felől még jó néhány hang felelte: „Akarunk hát!" Sokan már elszenderedték, és úgy feküdtek, mint Gábor, társuk ölébe hajtott fejjel. Zajgó 66