Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

arcocskáját, acélos fekete haját és sötét szemét nem tudta már eltörülni. Mosolyogva nézte maga előtt, mert látta, érezte és meleg tekintetekkel végig-végigtapogatta. Sóhajtott, és hanyatt dőlt a füvön. — Mit sóhajtozol, Gábor? Tán biz' az ágyadat sajnálod? Gábort felrázta a hang, és tréfásan felelte: — Krisztus urunkra gondoltam a Getsemáné kertjében. Sóváró tiszteletes uram sűrűn emlegeti, hogy ott igen egyedül volt! — Ne te ne! — szólt Somfay Déneske. — Tán bizony te is úgy vagy?! Essen beléd a féreg! Mintha bizony egyedül volnál, beste lélek! Mindnyájan helyeseltek neki. Megrovó megjegyzésekkel vették körül Gábort, aki felvidult, hogy a kedvesek szeretetének gyors megnyilatkozását látta. Nagyot kurjantott: — Absolon búsul a hosszú haja miatt, de nem én! Danoljátok azt, hogy ... Felemelte az öklét, és mosolyogva ütötte a fejéhez. A legények tudták már, hogy mit! Kórusban zengték rá: Hej, csűrömet bétapasztottam, A babámat marasztottam, A babámnak dóga vót, Űrfi kívöl maradott, Csendes Anis, jössz te hát, Én leszek mán a babád, Hej! Jössz te, jössz te, jössz te hát, Csókolom meg az orcád! Gábor a legények énekére táncra perdült a középen, és olyan csűrdöngölőt járt, hogy soha különbet. Jókedvű nekirugaszkodásain ez a nóta külön az ő nótája volt. Ez volt egyébként a „Csóka Zsuzsi nótája", de Gábor már régen behelyettesítette Csendes Aniskának, a Bodor uram csaposlányának a nevével, akihez köztudomás szerinti és előbb is említett köze volt. Hatalmasan döngött a föld a megtermett legény tánca alatt. Csak akkor hagyta abba, mikor a külső falon lámpás 60