Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza
hirtelen még karjait is köréje fonta, s úgy lihegte az arcába: —Mentsen meg, kérem, védelmezzen meg. Üldöznek! A dolog ugyan égetően sürgősnek látszott, de mi, elbeszélő és olvasók, várjunk kissé. Pár megbeszélnivaló miatt, így mindjárt: a karok, melyek Cinege úr vállai köré fonódtak, teltek, hajlékonyak és forrók voltak, s úgy szorították őt a pihegő leánymellhez — miközben a bodros kis fej vállain vergődött —, mintha tüzes varázzsal verné bilincsbe valami démoni hatalom. Aztán: a szeme közé lihegett szavak telt piros, kívánatos ajkakról röppentek feléje s olyan illattal, mint az orgonabokrok nyáresti lélegzete. A vállára szorított s ott forgolódó fejecske hajtfürtjei pedig összevissza cirógatták, csiklandozták arcát, állát, orrát s a hajfürtöknek ismét más, talán jázminra emlékeztető, de nem kevésbé édes, babonázó illatuk volt. Cinege úr utóvégre nem kőszent, akire az ilyesmi hatással nincs, de különösen nem volt az ma, mikor egész komplexuma egy hivatalos tavaszi ünnep programszerű megkezdésére volt beállítva. Ez az új, bájos „adat" pedig annyira belevágott terveibe s annyira úgy jött, ahogy kívánta, hogy igazán nem volt más tennivaló, mint erőteljesen visszaölelni az édes szökevényt, és magával ragadni, mint pompás tavaszi zsákmányt. Ha azonban Cinege úr lelkiállapotát maradéktalanul akarjuk megrajzolni, nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy a tudat, miszerint egy ilyen bájos fiatal teremtés az ő karjaiban keres oltalmat egy fenyegető veszedelem ellen, módfelett emelte amúgy is fejlett önérzetét, s ezért igyekezett, amennyire vattázott vállai s nem túlméretezett mellkasa engedték, hősies tartást fölvenni. Sétabotját óvatosan kívül tartva, lelkes, félkörös mozdulatok után magához ölelte a reá kapaszkodó leányt, és biztató, csitító simogatások közben mondotta neki: — Nyugodjék meg, gyermekem, no, ne féljen, kicsikém. Megvédem, hogyne. Hát mi baj, édes kicsi lány? — Ott az az izé... utánam rohan. Nem jön még? Jaj! — Micsoda izé? Hol? 298