Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

együtt hárman: a kép, maga és a férje?... Mondja, meddig éltek így? Az asszony szeme elborult. — Tizenhat évig ... Az a kisebbik fiam volt, aki ajtót nyitott magának. Tizenhat évig... Szép volt. Érdekli ez magát? Cigarettára gyújtott Lanti, és ahogy az égő gyufa az arca előtt lobogott, parányi reszketést látott a lángjában. Az ő keze pedig sohasem reszketett. — Óh, csak azért kérdezem ... igen... az én szobámban is van egy kép... és mondtam a festőnek, hogy azt fesse ... a vízpartot, a vízpart mellett az utat és a háttérben a kék hegyeket. Az asszony arca ragyogott, és a keze Lanti felé mozdult. — Igazán?... És olyan, mint ez? -— No nem, ez mégis más... Ezek itt a világ valóságos színei, nap süt és a víz folyik. Az enyém ott az egészen olyan, mintha menekülne, és aki nézi, azt érzi, hogy futnia kell utána, különben minden elvész, és a víz áll az út mellett. Cselédlány jött be a szobába, és az asszonyát hívta. Az ajtónál állt meg az asszony, onnét fordult vissza feléje. — Nézze, Lanti, ha már itt van, maradjon nálunk ebédre. Jó? Felállt Lanti a székről, amelyen eddig ült, és ott maradt a széken minden, ami eddig volt. — Attól függ, hogy jó ebédet ad-e? Az asszony megállt, és megindult benne a feleség. — Mit szeret? Főzök magának kedvére, ha akarja. Lanti közelebb lépett, és szinte az arcába fújta a cigaretta füstjét. — Zöldbablevest és bécsi szeletet uborkasalátával, jó? Végigharsogott a szobán az asszony tiszta nevetése. — Maga!... maga!... sohase fog megjavulni. Honnét vegyek én most zöldbabot és uborkát?... Nézzen ki, ember, az ablakon, nem látja, hogy tél van? Lanti arcát huncut mosolygás lepte el, kisfiús, mint amilyen most akart lenni. 274