Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

ember jelentett az életében. Most, amikor egymás mellé értek, megálltak. — Szervusz. — Szervusz. — Hát te itthon vagy? — Itthon. — Ejnye, lám ... Néztek egymásra, a szemük is nevetett egy keveset, de csak úgy, mint a pislákoló mécses, amely alól kiégett az olaj. A barátja arcára teljességgel visszatért a mindennapi élet. — Kár, hogy sietnem kell... — Igen. — Kilencórás tárgyalás. — Igen. — No, szervusz. — Szervusz. Hát idáig jutottak a dolgok? Fent a főtéren egy másik barátjával akadt össze. Iskolába jártak együtt, azóta se látták egymást, az érettségi óta. — Na de ilyet, szervusz, Cézár! — Szervusz. — Mi van veled? Itt vagy? — Itt. Veled mi van? — Élek. Mondd csak, kérlek, hány óra? — Háromnegyed kilenc. — Tyüh, az áldóját, még lemaradok a vonatról... De pontos az órád? — Pontos. — Akkor ... szervusz, öregem. — Szervusz. Kacsázó léptekkel billent át a másik oldalra, az állomás felé. Lanti Cézár pedig arra gondolt, hogy a gimnázium romantikus korszakában ez a fiú is, ez a kerek, szőke, gyámolatlan gyermek, ez is belecsurgatta a vérét abba a törött szélű porcelántányérba, amely az osztály örökös vérszerződésének edényéül szolgált. Emlékszik, még a sze262