Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

és szólni akart, de Lanti Cézár már ellépett és magányosan ment egy üres állóasztal mellé. A tányért az asztal lapjára helyezte, itt nem voltak székek, itt állva kellett megenni azt, amit megvett az ember. Jó volt enni, az ember elbajlódik a hal szálkájával, és nem veszi észre, hogy az élet elfut, és ő már örökre lemaradt utas lesz. A barna lány melléje lépett, a tányérját ő is az asztalra tette. Hosszú, keskeny asztal volt, hely volt elég mindkettőjüknek. — Engedje meg, hogy megköszönjem ... Lanti Cézár nem nézett a lányra, tovább bajlódott a szálkával, maga elé húzta a csonttányért. — Semmi... semmi... A barna lány vidáman nevetett fel mellette. — Dehogy semmi... Nagy dolog az, ha az ember csak holnap kezdi el azt, amit ma kellett volna elkezdenie ... Lanti Cézár oldalt pillantott a tányérjáról, a barna lány szájában jóízű sietéssel tűnt el a rántott hal első darabja. — Maga jó ember lehet... Nekem most röstelkednem kellene, de nem kell, mert maga jó ember. A jó ember előtt nem kell röstelkedni. Három darab pirított krumplidarabot vett egyszerre a villájára, és mind a három darab egyszerre tűnt el a szájában. Fiatal volt és jó étvágyú, a szája piros volt, pirosabb, mint a krumpli, amit evett és pirosabb volt a halnál is, amit takarékoskodó apró darabokban nyelt. A szeme barna volt és dús pillájú, barna, mint a haja. — Maga igazán jó ember lehet... Lanti Cézár most már kiáltani akart, hogy ne kínozza őt a lány, ha már elfogadta tőle az ételt, legalább legyen kímélettel iránta, mert ő nem jó ember, ő nem akar jó ember lenni, éppen a lány szemében nem akar az lenni. De nem kiáltott, és ne felelt. Sietve ette meg az ételét, a sört is habzsolva itta, de mire indult, akkorra már a lány is készen lett. — Elkísérem, jó? Lanti Cézár erre nem szólt semmit, de maga előtt en257