Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

és ahogy észrevette Szlávikot, bal kezével ösztönös mozdulattal kapta össze nyakán a szétnyíló inget. — Szlávik vagyok, a mérnök, akit hivattak tiszteletes úrék. A pap arca nevetősre tárult, bal kezével még mindig az ingét fogta össze a nyakán, jobb kezét Szlávik felé nyújtotta. — Örvendek, hogy eljött, mérnök úr, Járó Sándor református lelkész vagyok ... Tessék csak beljebb fáradni. Felléptek a tornácra. Szerteszéjjel minden volt ott: tyúkültetőkas meg gyúródeszka a déli tészta friss maradékával, meg friss saláta hulladéka, amit délre szedhettek a kertben. Asztal is volt, meg néhány kerti szék. A mérnök megállt. — Maradhatnánk tán itt is. A pap tiltakozó tessékeléssel vitte tovább Szlávikot. — Nem, nem, tessék beljebb jönni, itt minden széjjel van, nem értek még rá a lomot összeszedni. Bent a szobában vedlett, ócska házak szaga terjengett az alacsony falak között. A mindenen szétterjedő szegénység szégyellése jött elő a pap beszédéből, ahogy elkezdte. — Már láthatja is mérnök úr, hogy miért hivattuk, új parókia kell ide. Ez az ócska vacak hadd menjen a fenébe. Van egy kis pénze az egyháznak, hát mondtam a presbitereknek, hogy építsünk újat. Szlávik a mérnök kereső szemével nézett körül a szobában. — Éppen ideje már. A pap diadalmasan örvendezett. •— Ugye, hogy ideje? Ezt mondtam én is a persbitereknek, de azok csak azt hajtogatják, hogy először a templomot kell rendbe szedni, és csak azután építünk parókiát, ha marad még pénzünk elég. Gyorsan és kínos szabatossággal beszélt a pap, és Szlávik arra gondolt, hogy ez az ember tán sohase ejtett még a száján egy mondatot, amelyben ne lett volna alany, állítmány, tárgy és határozó. — Szóval: először a templom? 208