Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

nem a szabadban festett, verőfényes, a napsugár glóriájától körüllebegett Madonna ... Lázasan vittem ki a nehéz állványt a kolostor kertjének elhagyatott részébe. Az új felfedezés gyönyörétől alig tudtam szólni valamit a szegény leányasszonynak, aki még mindig itt térdelt gyermekével, de most már az oltár felé fordulva, buzgó imádkozással. Megvártam, amíg felemelkedik. Kinn a puha füvön, nagy, kék égi kupola alatt, pompázó virágok között térdepeltettem le ismét. Örömöm átragadt őrá is, és amint vidáman sürögtem-forogtam, megszólítani is mert: — Talán hideg van odabenn, szentatyám, hogy ide kellett jönnünk? Elmosolyodtam az együgyű kérdésen, de feleltem azért: — Valóban. Ott benn hidegek a színek, és az élet megdermedt a kőkockák között. Itt kinn ragyog a meleg élet s a szín. Talán akart még valamit kérdezni, mert arcán látszott, hogy nem értette, amit mondtam neki, de önkéntelen felkiáltásom csendre intette: — Madonna! Fel kellett kiáltanom. Most! Most végre megvan az igazi Madonna, ahogy mindig láttam, elképzeltem magamnak. Friss napsütésben, virágok között, halványfehér arcával, kisfiával. Az én Madonnám! Az új Madonna! Boldogan vetettem új vonásokat a deszkalapra. Az előbb még féltem, hogy tán kinevetnek különös ötletemért, mivel még soha Madonnát nem festett senki Isten szabad ege alatt, de bennem különös vágy égett, hogy egy egészen új Madonnát fessek, a magam gyarló mivoltának himnuszát akartam valamiképpen Isten dicsőségéül ajánlani. Fra Giuseppe alighanem bolondnak fog tartani, és gúnyja finom nyilaival támad rám, mosolyogni fognak rajta a többiek is, esetleg meg is róhatnak szokatlan viselkedésemért, de én ezt a Madonnát akartam megfesteni, mert így láttam igazinak s lelkemből lelkezettnek. 187