Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

képpen lássak: végigfutott egyszerre valóságomnak minden kis dobbanó erén keresztül az, hogy Fra Giuseppe nem fest jól! Nem, mert nemcsak a szicíliai dombokat nem látta soha, hanem semmiféle dombot nem szeretett, s nem is nézett meg egyszer sem. Jól tudom, hogy sohasem figyelte meg a napsugarak játékát a zöld füvön, és soha nem festett ruharedŐzetet másképp, mint hogy egy darab szövetet az asztalra dobott, holott emberi testen kellett volna ráncokat ölteni a köpenynek... Fra Giuseppe soha meg sem kísérelte, hogy gondosan tanulmányozza az emberek arcát s járását, azt mondta, elég, ha régi mesterek alkotásait másoljuk, mert azok tökéletesek, míg az ember esendő, gyarló és hibás ... Mindez e pillanatban jutott eszembe. Előttem ragyogott még a nap, láttam a színeket s a mezőről hazatérő emberek arcát, szeretném azt mondani, hogy elevenen éltek bennem e színek, s nem haltak el. Ügy éreztem, hogy Fra Giuseppe — hiába szeretne elhitetni képével régi történeteket — mégis, soha meg nem történt dolgot sehol nem való helyen ábrázol, nem festi az élő valóságot, de olyat sem tud, amely tiszta, minden valóságokon felül ragyogó lélek, Istennek átszellemülése volna. Nem eszméltem volna erre, ha az utcán látott kép elevenen nem kavargott volna bennem. De Fra Giuseppe sosem járt az utcán, sem pedig a nézdegélést nem szerette, hacsak nem képeket szemlélgetett. Fra Giuseppe letette az ecsetet, megtisztogatta a festéktől, majd megdörzsölte homályban fáradt szemét: — Testvér — szóltam hozzá bátortalanul —, kérdeznék tőled valami különöset! — Szólj — biztatott. — Láttál-e te már napfénytől ékes dombokat? — Hogyne! — Dombon fákat? — Hogyne, miért? — Akkor miért festesz ilyen holt mezőket soha látott fákkal? — Nem értem, mit beszélsz? — csodálkozott rám. 175