Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

váljak szégyenére rendemnek s tanítómnak a külországi mesterek előtt. Szép idők következtek mostan. Emlékezem: írótermünk ablakán beszűrődött a májusi nap fénye, és kerek foltokkal tarkította a kartont, amely fölé lélegzetemet visszafojtva hajoltam. Sebesen vetettem papírra terveimet, a fehér falakat gondolataim benépesítették a menny ezermilliom lakójával, szentek járkáltak körülöttem, s biztattak, ne csüggedjek, angyalok repdestek ki-be az ablakon, bölcs próféták állottak mellettem, és segítettek gyönyörködni oly világban, amelyet rajtam kívül senki sem látott. Ha sétára indultam fáradt fejjel, akkor is velem vándoroltak alakjaim, társalogtam velük. Néha-néha ráintettem ismeretlen járókelőkre, akik látomásaim álomköpenyegét öltötték magukra. Alázatosan, néha félve húzódtak félre, s üdvözöltek tisztelettel. Néha elfelejtettem visszaköszönni, bízvást hihették, hogy neveletlen vagyok. Sok-sok szép képet akartam most festeni. Urunk mennybemenetelét akartam megörökíteni képemen, majd a tüzes nyelvek történetét, a hitetlen Tamásét, mennyi szépséget és alázatot... S a prior úrtól engedelmet kapván kis kápolnánk falainak kifestésére, nagy örömmel láttam a munkához. Voltak szomorú és gyötrelmes napjaim. Néha hirtelen eszembe jutott gyarló emberi mivoltom, hiúságom, s ilyenkor bűnbánóan sanyargattam testemet. Ám mindez nem használt: egyre jobban vonzottak a festmények, s végre beláttam, hogy csak úgy válthatom meg magam gyötrelmeimtől, ha teljesen egynek szentelem magam: megfestem az Úr Jézus élettörténetét. Szinte megelevenedtek kezemben a kartonok figurái. Tudom, hogy a nagy mesterek mellett vajmi csekély értékű tervek voltak kartonjaim, de alázatos szívem ajándékai mégis, és bármilyen kedves az ajándék: ha szívből jön, kedves az Ür előtt. — Milyen képet festesz elsőbbed is? — kérdezte a prior úr. — Az Űr Jézust szeretném megfesteni a kereszten. 172