Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

— Azt. Hol van? — Hát azért van megrakva trágyával... — Hol van? — A szerhán. Lajos fölnézett. Fölnézett a szerhára, és cifrát káromkodott a mennyekben lakó valakihez, hogy hulljon le a földre. Akkor aztán rettenetes munka kezdődött. Nehezebb volt azt a szekeret a világos nappalon lehordani onnan a magasból, mint minekünk az éjjeli sötétségben fölhordani oda. Mert a munkához még el is kellett tűrni a falu kíváncsiskodó szemét, a kárörvendő emberi arcok sokaságát. Kötelekkel eresztgették le a szekeret a földre. Részeire szedték széjjel, akárcsak mi, amikor fölhordtuk, és a részeket egyenkint engedték a földre a kötéllel. Akkor a földön Lajos újra összeállította, eléje fogta a lovát, a szekeret megrakta trágyával, és elindult a határ felé. Este volt, amikor Lajos gazda megállította az utcán Lacit. — Tudod, ugye, hogy micsoda szégyen érte a házamat •— így támadt neki a szavával, amelyiknek az éle olyan volt, mintha máris megtámadná azt az embert, akit tettesnek tud. Laci elámult. — Nem tudom én. Hogyan? — De tudod! Olyan volt ez a kurjantása, mint valami határozott felelősségrevonás valami tönkretett élet rniatt. De Laci ártatlan szemmel bámult Lajos előtt. — Az, hogy a szekere fönt volt a szerhán? — Az hát! — Hát azt hallottam. — Csak hallottad? — Csak hallottam. — Nem vallod be? Laci elnevette magát: 157