Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

lakor! — mindjárt ez a gondolat futott át rajtam. Végtelen csüggedést éreztem egyszerre. — Ne, ne tessék beszélni! Köszönök minden jókívánatot! — siettem az öregek elébe vágni. — Tudom, hogy szeretjük egymást. Amikor az órát összetörtem, akkor éreztem ilyen nagyon először, hogy mennyire szeretem az egész házat... az egész Ferenczy házat. — Igen, éppen az óráról akart Schultz is beszélni — mondotta Bene atyus. — Nagyon örvendetesnek találjuk, hogy most már itt az ideje... hogy megkezdjük a reparálását ... De én azt hiszem, hogy jobb volna, ha a régi alakban ... a madárral restaurálnék ... Az emberben én nem bízom! — Dehogynem! — véget akartam vetni ennek a témának. — Én meg fogom tudni csinálni! Embert fogunk alkalmazni, igen! Schultz bácsi korholólag nézett Bene atyusra: — Nem bízok!... Nem bízok!... Micsoda beszéd, hogy nem bízok?! Igenis, meglesz az óra!... Az emberrel... Er wird immer sagen: Gott helf! Jozsinó sem hagyott cserben: — Persze hogy! Mi fiatalúrral megcsinálunk! Frincfranc beszéd, hogy nem! Aki mondja nem, attól kikérünk! Erre már Bene atyus sem tudott mit mondani. Megnyugodva ültünk le mindnyájan az asztalhoz. Megint vígan kezdtünk beszélgetni világrengető semmiségekről. Éppen édesanyám kezét dicsérgettük, sült kacsát ettünk kompóttal, amikor odakinn az üzlet ajtaját valami keményen megdörömbölte. Egymásra néztünk. Ilyenkor, szokatlan időben, vasárnap, és egyáltalán, a csukott boltajtót dörömbölve, semmi esetre sem lehet valami rendes célú ember. Édesanyám kicsit meg is ijedt. Az öregek csodálkozva néztek rám, Jozsinó egy combot rágva teli szájjal mondta: — Nem kell kimenni. Vasárnap munkaszünet miatt zárva! Nekem már az első pillanatban, az ilyenkor szokásos fantaziáló, heves emberi logikával egy elfeledt esemény jutott az eszembe. Az a csinos fiatal hölgy, aki betegségem 132