Szélén az országútnak – Csehszlovákiai magyar költők 1919-1989

Üzenet Hiccingából1919-1938

Ölvedi László Miben remájünk? Miben reméljünk? Tenhazánkban tán, Aki elhagyott gyáván, mostohán? Azokban, kik a békét hirdetik, S a szent ideált szemétre vetik? Fájó szavunkra gúnnyal felelnek, Míg mi szenvedünk, ők ünnepelnek. Remeg az öklöm, izzik a vérem, A fejem szédül, kábulok, érzem... Segíts meg minket Isten az égben! Érsekújvár, 1919 Márai Sándor Amerika („Néhány magyar író és költő érintkezésbe lépett egy angol társasággal, hogy a kivándorlás feltételeit megtudják..." Egy újsághírből, 1919..) A csillagokon keresztül invokállak Amerika, távoli földrész (mert idegen néha a szülőhazád és közeli a táj, mit nem láttál soha), zengő fiatal lírát lélegzek feléd, húszévesek meleg pátoszát küldöm forró hullámban partjaid köde felé — Jaj, nehezen oszlik a köd! A tenger párolog egyre, homályos nappalainkból feketén gomolyg fel az éj. Sós ízét a szeleknek kapjuk mi csak itt - tefeletted bontott felhős eget is, vájt dagadó hullámba öblöt s lengette húsz emelet magasban pálmáid lombját. Zöldell kétezeréves kultúránk aranykupolája és virít a penész házaink stilizált ereszén termés hajló kalásza zöldül földetek síkján s enyhe tavasz melegét lélegzi zsenge vetéstek. Fogyóban olajunk, utcáink sötétek, az éjben 7