Szélén az országútnak – Csehszlovákiai magyar költők 1919-1989

Üzenet Hiccingából1919-1938

IV Hó, hahó, holló, harag. (1930) Márai Sándor Ádám indult el így Most leoltottam a csillárt és a szoba homályba merül. Asztalomon ég csak a lámpa, fénye merev kört vág körül. Éles sugárkörében a tinta és papír, meg az újságlapok, Mint a rovar a fénybe, ebbe a varázskörbe ragadok. (Tudja, hogy végül elperzseli és halálra égeti magát, De újra és újra nekiesik s ha beledöglik: nem adja alább.) Most olyan egyedül vagyok, mint Isten a teremtés elején. Félelmetes ez a magány, nincs hang, nincs fény, nincs te, meg én, Nincs pajtás itt, nem cirpel cimbora, szeretőm nem segíthet, senki se. Fegyver nélkül és egyedül vagyok. Kezdetben volt az Ige és semmi más, se holdak, se csillagok, Oly mélyről jön ez a szorongás, tán így születik az ember, mint a gondolat Néha kiabálni szeretnék munka előtt, valami elszorítja a torkomat. Jó lenne imádkozni, vagy felhívni egy rokonomat, Talán tud egy varázsszót, lám, volt, aki rothadt almát szagolt És volt aki agyonlőtte magát és vére a papírra folyt, De én tudom, hogy itt semmiféle alma nem segít. Ebben a magányban néha félni kezdek itt, Mert ijesztő most ez a csend s a levegő fojtó és színtelen. Nem is tudom, mi lesz itt, ha most megmozdítom a kezem — Talán láng csap fel és égni kezd a csipkebokor, Vagy seregek kelnek csatasorban s megrohannak engem, ki botor Kézzel felidéztem a semmiből azt, ami eddig nem volt soha, soha még. Lehet, hogy irtózatos az arca s olyat kiált, hogy elhasad az ég S az emberek elfödik homlokuk, a földre esnek és sírni kezdenek. Talán hegyomlás lesz és eltemet engemet, Vagy harangszó, oly szelíd, mint a halak Mozgása, vagy repül talán, mint a madarak, 54