Szélén az országútnak – Csehszlovákiai magyar költők 1919-1989

Üzenet Hiccingából1919-1938

Árnyakat látok, hajlongnak előttem S csak párám tornáz únott billenéssel. Most nem tudok én gondolkozni versben, A valóságon miazmás füst mászkál S mint erdő fáit iromba vihar — Szememnek könnyét tépi úgy a bánat. Mult éccaka egy álom rám ijesztett: Nagy, véres párna volt a szívem s rajta Vad csöndben feküdt halott ifjúságom. (1929) Tamás Lajos Egyedül maradok És egyedül fogok maradni, egyedül, mint a szikla, mint a kastély s mint a pázsit, Hová nem heveredik le senki déli pihenőre. Hiába lesz karcsú füvem, meleg szobám, testvért váró karom, Száz szobában egyedül fogok lakni s búja, szép legelőmön Boglyákban rothad el a friss, tápláló széna. Egyedül maradok, de nem leszek őrtorony, Melynek jelére várnak ingó hajók a süket óceánon, Nem lesz tüzem, nem lesz jelem, még szavam se, Belesimulok szépen egy kavics, a sok kavics közé. Csodákban már nem bízok és nem bízok magamban. Olyan mindegy, hogy mit akartam, mivel kezdtem. A kanalat s a vésót eldobom magamtól: Félig fölépült váram legyen az idő martaléka. (1929) Tamás Lajos Mindig másol Az erek csomóban ülnek karján. Szeme nem délibábos rónán kutat, a mezők is kiestek életéből. 50