Szélén az országútnak – Csehszlovákiai magyar költők 1919-1989

Új Atlantisz 1945-1989

Szemed, ki tudja, hol kutat: nem nézel se rám, se másra. Szád is, a csókok fészke: se csilló láz, se sóhaj. Az idő berecézte közönyös pókhálóval. Kezed sincs. Pedig fellobban nyoma testemen körbe. Miatta csomósodtam leginkább most ökölbe. Szólj már, te kővé dermedt, hogy bírod mozdulatlan? Mint anyja-halott gyermek, látod, magam maradtam. Átváltoztál jelekre, fehérre, feketére. Arcodra úgy lesek le, akár vadász a vérre. Pöttömnyi biztatásra, mi tőled eredendő. Megvagy, csak éppen játssza bújósdiját az erdő. Érted? A húsod kérem, meleg emberi selymét, csörtet vadászéhségem, mint lét után a nemlét. Nagyon magam maradtam, csupán az ösztönökkel. Életem alkalmatlan, számok nélküli gyökjel. 171