Szélén az országútnak – Csehszlovákiai magyar költők 1919-1989

„...lesz: feltámadás!" 1939-1944

Úgy lépek, szinte lebegek, a bokrok és füvek felett, nem csoda, hogy a madarak mind a vállamra szállanak. Csirip, csirip... egyszerre száz— madár is füttyent, fuvoláz, kényesen billeg a torony át a gyümölcsfalombokon. Csirip, csirip... újabb sereg ostromolja meg fülemet. Vagy bennem zúg csak e zsivaj, az ifjúság dalaival? Micsoda nóta, fütty, zene! Mintha ezer kürt zengene, dörgöli szemeit a táj, kábultan ébred a határ, egy-kettőt pislog, de már három akácfa táncra áll, suhog a szoknya, zöld fodor, ugrik előlük a bokor, ugrik a pajta, a kazal, — micsoda tánc, minő zsivaj! —, az országút mint féktelen kurjantás, száll a réteken, s a kert kerítéseken át hiába kapkodnak a fák utána — áll a tánc, a bál —, ni, biztosan az égbe száll fehér szalagja... A tanyák ámulva nézik kanyarát, ahogy eltűnik pici folt... Talán az isten álma volt. (1940) 102