A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Duba Gyula - Látogatók

Módosítják azokat a régi dolgokat, amelyek bennünk élnek — idejük elmúltán talán mi magunk vagyunk azok -, mégis képesek megváltozni, új értelmet nyerni. Általuk pedig magunk is változunk, új tartalmat nyerünk. Hasonló alkalommal hallottam anyámtól, amit addig nem tudtam, nem is sejtettem. Meglátogatott a fővárosban, két nagy fotelban ültünk egymással szemben az ebédlőben, és beszélgettünk. Esteledett, az utcai lámpák még nem égtek. Felettünk kristálycsillár szikrázott, a fekete zongorán aranyozott bronz gyertyatartók álltak. Fél évszázaddal mögöttünk gunnyasztott az idő mélyén a kor, melyet az anyámról szóló, új ismeret érintett. Halott apámról beszélgettünk, anyám elmondta, hogy az első legény, aki táncba vitte és feleségül akarta venni, nem ő volt, valaki más. Másik legény, nem apám... Néztük egymást, én várakozón, ő kissé kíváncsian, de nyugodtan, mit szólsz hozzá, láttam a tekintetén. Eszembe jutott, hogy az a fél század előtti helyzet, a rég múlt állapot, akkor jelen idő volt, olyan élő pillanat, amely meghatározta a jövőt... Engem is meghatározott, megszabta létemet és az utánam következők sorsát, irányt szabott. „Milyen volt az a másik...?" kérdeztem anyámat. „Fajin legény volt..." Ilyen hangon szólunk arról, ami nagyon régen volt és véglegesen elmúlt. Elveszítette jelentőségét, de még bennünk él. Anyám hangja közömbös és nyugodt. „Mégsem ment hozzá...!", firtattam sorsom kezdetének a körülményeit. „Öregattya nem akarta...", válaszolta anyám. így döntött felettem anyai nagyapám, megalapozta létem. Ismertem őt, erős akaratú, kemény parasztember volt. Ellentmondást nem tűrt, ő volt a gazda. Elete utolsó harmadát szélütött nyomorékként, tehetetlenül viselte el. Néhányszor sírni láttam, arcát tenyerébe rejtette és hangtalanul zokogott, csak a válla rángása árulta el, hogy sír. Akkor régen azonban még ereje teljében érezte magát, módos volt, anyám pedig szép lány. Öregattya meghatározta, hogy a férje csak egyvalaki lehet, az apám. „Hát apám", faggattam tovább, önmagam után nyomozva, „hogyan jelentkezett?" „Eljött hozzánk látogatóba, bezörgetett, hogy engedjük be... a konyhában beszélgettünk. Azután hazakísért a táncból..." Anyám hangja most is nyugodt. „Amikor újra zörgetett az ablakon, már tudtam, hogy ő..." Kamaszkoromban még láttam, hogy kopognak a legények a lányos ház ablakán, de én nem így ismerkedtem, később már nem volt szokás. „Apámat akarta öregattya?", fejeztem be a vallatást. „Nagyon akarta", válaszolta anyám. Az ereje, a bátorsága tetszett, gondoltam magamban, az egyenessége és a megfontolt jelleme nyerte meg öregattyát, aki okos gazda volt, jól 59