A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Dobos László - Táncika

énekeljünk, kánont, s már emeli is a kezét, csücsörítve hangot ad. Inkább az asztalt nézi, s érzi, ahogy ez a szilvapálinkás hangulat elfalazza benne az est kudarcait, mert már ismét kombinál: a koreográfus lány, itt van a falakon belül, az alvásrendet kellene kiravaszkodni, hogy legalább a közelébe kerülhetne, nem kezdeni vereséggel a napot. — Én írni fogok magukról — mondja a gazdának -, mindenről, amit itt láttam, erről a házról is, erről a hajnali beszélgetésről... — Tudja, mi öreg népek vagyunk, itt a Morava mentén folyton csak ásnak, palota alatt másik palotát találnak, én nem tudom, itt sok régész túrja a földet, ide mondják a Nagymorva Birodalom közepét, azért, ha idejük engedi, álljanak meg Mikulčicében, ott láthatják. Helységek, a föld mélyébe porladt legendahősök nevei élednek az ember száján. Az újságíró nem figyelt oda, reménye képzeletbeli tűz füstjeként éled: hátha. Magában már a koreográfus lányhoz beszél, szólongatja, kérleli, becézi, tréfálkozik, fogadkozik... ígérget... Hátha? A lány ábrázata kődarab, a félhomályban aztán nő csak arcára szem, száj, orr, s ahogy mossák a szavak, enyhülnek mosollyá vonásai. Legszívesebben hangosan mondaná, amit gondol, az újságírónak: hűtlen kutya, a szag után, mindig csak a szag után, még itt is; lemeztelenítené a szenteket is. Szoknyapecér. De most az én lábamnál térdel. Tudom, érzem. Az én fesztiválom elégtétele, népi maskarának öltöztetném, és azt írnám a kalapjára: hajnali csárdás kandúr. Tangó kandúr. Ez a recept: táncoljunk csárdást vagy tangót. Egy nem elég neki soha, mindig az egész társasággal szórakozik, egyszerre több nőt is regisztrál, megérez, több irányba beszél és figyel. Észre sem veszi, s már feloldódó mosollyal nézi az újságírót. — Mojmír a mi legöregebb ősünk — folytatja a házigazda —, ő volt az alapító fejedelem, azért mondom csak, hogy tudják, és ne felejtsék el azt sem, hogy mi adtunk helyet a fazekasoknak, a habánoknak, akiket Svájcból kergettek el, innen rajzottak aztán világgá... Magukhoz is. Mi ilyenek vagyunk... Két szobát kaptunk, kicsi és nagyobb, számol az újságíró, két-két ágy, mi öten vagyunk, hogyan? Magában számol: a sofőr és felesége csak együvé fekhetnek, ez két ágy, maradunk hárman a másik kettőre, nem, nem, ezt egyszerűsítem. De a karmester útban van, az örökös kopogásaival, metsző nézésével lehetne tatár főember is, amilyen akkurátus, egyszerűen kinevetne, ha azt 48