A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Dobos László - Táncika

a sokaságban könnyű éljenezni, de mikor csak kevesek állnak együvé — ahogy mi vagyunk —, az a kevesek érzése; a kisebbség érzése; azzal tisztában lenni, annak az igazságát mondani... — Tangót vagy csárdást! Keresztre feszítés és feltámadás magassága felett szól a zene: mi már táncra születtünk. — Tangót, tangót vagy csárdást, nem hallották, ismételni nem akarta már, idegenül hangzott. Az egyik lány körkörös mozdulatokkal simogatja a kezét, állandóan fölfelé haladva: a másik észrevétlen csúszott az ing alá, a csukló fölé. Oda és vissza. Alulról fölfelé, mozdulataikban ez a közös: talán ez a kezek örök iránya, alulról fölfelé, mint a kérés, mint az alazkodás, mint a kéregetés, mint a megközelítés, mint a megkísértés, mert a kéz minden emberi érzés kifejezése. Választani kellene és indulni, úgy érzi a férfi, most már minden közel van. Most már csak akarni kell; előttem a szerelem nyitott éjszakája. Csak még ízlelem a biztonságot, már nem sürget semmi, a győzelem megérzése felemelő. — Te ki vagy? — kérdi a bal oldali lánytól. Olyan választ vár — hímes tojás, búzavirág, énekesmadár -, amely illő a helyhez, az alkalomhoz, a pompás ruhákhoz. — Orvos. — Ste? — Most táncos. Nem mindegy? Különben nővér, a világ minden férfiját erről ismerni meg, mikor azt kérdi: ki vagy? Mit csinálsz? Mit cselekszel? Ahogy az iskolában meg a gyűléseken. Ez korszakos... Én én vagyok, érted? Magammal azonos. Csodálkozol? Minden felfogás dolga, nem? Nekem most jó, jól érzem magam, örülök. Egyszerűen jól akarok lenni, nem ismered ezt az érzést? Én, én vagyok a jó érzés. Passz. Ilyen ruhában furcsa ilyeneket mondani, ugye? Fordulna velük a sötétbe, próbálja többször is, de a kicsinyke sor ellenáll, csak az úton, ahogy valamikor a falun, csak egyenesen végig a főutcán, összefogózva. Az orvosnőnek a szája szép és a homloka, az orra érdekesen rövidke és pisze. Nyitott szájjal nevet. Kihívóan. Hozzáhajol, és gyámoltalanul megcsókolja az arcát. — Apám csinálta így gyermekkoromban, csak ő a kezét is a fejünkre tette — nevetése a válasz. A bal oldali lány viszonozza a csókot. Ismét egyensúlyban vannak, de az összefogózás szorosabbra húzódott. Egyszerre lépnek, lábuk, testük összeér, egyszerre lépnek. 43