A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Vajkai Miklós - Álarcok és szerepek

Jan Nodier elhallgatott. Ha lehet tökéletes mtinkát végezni, most úgy érezte: a rendezése makulátlanul sikerült. Borowski: ez a semmirekellő nyalkonc az almaborba szórt altatópor hatásától mély álomba merült. Ha fondorlattal is, de eljátszotta élete legújabb kamaradarabját. És a következő perc oázisából szinte érdektelennek tűnt a fenti jelenet. Nodier? Mint mindig: most is győzött. — Ez a lényegem. A famíliám lényege. Mi egyebet nyújthatnék... — mondhatta volna. S a győztestől sohasem kérdezik meg, miféle fegyvert vetett be. Apropó. Győzelem. Mely, ha kell, múltat, jelent és jövőt ír. S ha ír: torzít is. Akárcsak a vereség: deformál. (És hosszú távon a győzelem vereséggé degradálódhat.) Az öregember nem gondolt erre. A néhai diák mellé telepedett. Az olvasóhoz intézte szavait. — Világéletemben csúnya, utálatos kinézetű ember voltam. És realista. Ezért messzire elkerültek a csalódások. Elviseltem bukásaimat, melyeket később úgy színeztem, úgy ferdítettem el, amint nekem jólesett. A vüág dolgai így váltak elviselhetőkké. Jól éltem. De sem a boldogságból, sem pedig buzdulást kiváltó szeretetből és szerelemből nem kaptam osztályrészt. S hogy megmaradhassak: az önámítás magasiskolájával éltem. Ám ne hidd, Nicholaus Borowski, hogy él a világon tévedhetetlen ember. Az életemben két emlékezetes hajtűkanyar is volt. S ha időmbe tellett is: mindkettőre megfeleltem. Itt vagyok. Mint egész életemben: most is játszom. Meglehet, nem épületes dolog, amit művelek. ÉN ILYENNÉ LETTEM, és ezt el kell fogadnunk. Hiszen én is egy lehetséges változata vagyok a létezésnek! S ha egyszer nem leszek itt, talán valaki a nyomomba lép. Játszom: mert erre ösztönöztek. Egy szerepre a többi közül. Azt mondtam neked: hajdan afféle izgága, minden lében kanál voltam. Ma is az vagyok. De tulajdonságaimat nem osztom meg senkivel. Hajtűkanyarok? Életem váratlan emelkedőin te elbuktál volna. Én felülkerekedtem a dolgokon. Te is sok gondot okoztál nekem. Többet, mint hinnéd. Végül is az uszályomba kerültél, Nicholaus Borowski! Az öregember a néhai diák kezét nézte. Szép vonalú, nem munkára való keze volt. Törékeny ujjai. És túlzottan átmenetiek ahhoz, hogy az idő gyeplőszárát megragadhassák. Most sajnálta meg először Borowskit. 397