A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Vajkai Miklós - A Vár

hetekben alig törődtem az ásatásokkal. Itt-ott néhány kőkockát a helyére illesztettem. A szobám falát kitapasztottam. A várudvarban leszüreteltem a gyümölcsöt. Jóleső lustasággal elnyúltam a kanapén. Január már a végét járta, amikor betértem a Vár kápolnájába. Ragyogó egyéniségek ájtatoskodtak itt, jó uram, mondta volna Boncz Mihály. A falak között jártam, de nem ihletett meg a MÚLT. Az IDŐ mindent kilúgozott. A kápolna alatti kriptában Tartóssi Mihály püspök, Horváth András hercegprímás, Némethy Illés kanonok, Szabolcsy Kiss Benedek apát földi maradványai. A Vár alatti kriptában az Andrássyak, az Eszterházyak, a Rákócziak leszármazottainak ereklyéi és földi maradványai. Ez hát a MÚLT, gondoltam. Március tizedike táján lehúzódtam a legközelebbi községbe, és egy kitűnő hátaslovat szereztem. A lovat Zsigának hívták. Jókat nyihogva repültünk a Vár felé. Zsiga itt, Zsiga ott, Zsiga mindenütt. Négy nappal később eltűnt a maradék hó is. A fű azon nyomban kizöldült, rügyek pattantak. Visszafogott lélegzettel vártam a déli áramlatot. Ha nem száradnak fel a csapások, minden igyekezetünk kárba vész. A nap pazarul ontotta melegét. Zsiga kitűnő hátasnak bizonyult. Az elkövetkezőkben megismertem minden rigolyáját, bogarát, tudtam minden szándékát. Pár nappal március huszonegyedike előtt elkészült a könnyű lovagi öltözékem. A sisakrostélyt leeresztve száguldottam ki a Várból, miközben a karórámmal állandóan ellenőriztem az időt. Az utolsó napokban még javítottam az eredményemen. A legvégső próbán már teljes vértezetben: szablyával az oldalamon, lovassági kürttel a kezemben vonultam ki. Fehér gyolcszászló lobogott fölöttem. - Nincs tovább, Zsiga - mondtam később a lónak. Ezentúl már csupán a szerencsénkben bízhatunk. A ló felnyerített, mintha értette volna a szavaimat. A jelenések napja derült fényességgel kezdődött. A Vár körüli utak járhatóknak bizonyultak. Úgy jártam körül a Vár udvarát, mint ahogyan Napóleon járhatott föl s alá a Waterlooi harcmezőn. 384