A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Dobos László - Táncika

integet is valakinek. — Rokonok vagyunk, morva—magyar, magyar —morva — belekiabál a tapsba, senki sem társul hozzá. Ezután norvégok következnek. Más világ, halkabb, kimértebb. Kört fonnak, középütt nyírfa, s akörül lejtenek: aprózás nincs, hosszú, nagy léptek, ezt követik a kezek is, fogják csak egymást, domb vonulatok és hegyláncok mozgása. A csárdás közép-európai vonala észak felé itt húzódik, a morváknál, jegyzi noteszébe. Skót dudások jönnek, az újságírót idegesíti ez a zene, a ritmus mássága, messzinek érzi. — Őseredeti — mondja a karmester. — A zene itt is szebb, mint a tánc, általános betegség. A séma persze mindenütt ugyanaz: fény és sötét, szerelem és bánat, öröm és szomorúság — óceántól óceánig ez a népdal és néptánc lényege. Pont és ellenpont... Vitatkozna vele, vagy legalább kérdezne: S a nagy művészet mit tesz? Te hétokos, te mindent tudsz, széles fejű? Hagyja. „Hatalmas inspiráló erő", ez az utolsó feljegyzése az esti műsorról. Szünetben a tömeg sodrásában könnyen leszakad a többiekről, megkönnyebbül, ahogy a fák félhomályába lép: hatalmas parkerdő négy kisebb színpaddal, így képezték az utakat is, nézőtértől nézőtérig! Nagy testű fák, rétnyi füvesek, összetakart rudasok, ősrégi síksági táj, itt mindent a nagysághoz arányítottak. Valami rendkívülit vár, valami nagyot, a környezettel azonosat, olyat, amit csak ilyen felfokozott helyzetek hozhatnak. Nagy éjszakai bálterem, néz fel az égre, elég lenne a csillagok fénye. Az utak mentén mézeskalács kis házakban sütik a pecsenyét és mérik a bort. Elindul, kínálkozó mosollyal nézi a félhomályos arcokat, a hazaiaknak érti a beszédét. De ő most valami másra, valami messzi idegenségre vágyik, olyannal találkozni, aki most és soha: az egyszerit szeretné, a nagy egyszerit, olyan élményt, amely egész életében melegség marad. Csak persze a beszéd, sokféle nyelv kavarog: a magyar a sajátom, egy kicsit a szlovák, a cseh, de ebben a gyönyörű gomolygásban ez fukar lehetőség, ismeri be... Hosszú, nagy taps hajlik a feje fölé, biztosan véget ért a műsor, s ő még csak a felét járta be a parknak. A nagy kijárathoz áll, az idősebbek a falu irányába, a nagy többség, a fiatalok a park felé mennek. Valami furcsa illata van ennek a tömegnek: könnyű izzadság, csizmák, ruhák, a széna, a pecsenyesütők, a bor... Csoportok közé vegyül, a sodródásban franciák fogják maguk közé, 37