A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Vajkai Miklós - Veszteglők

a vese, a szív, az agy, a csontjaink nyüszítenek a hódító Időben, és mindent: mi mozdulat — kanyart és vonaglásokat — egyaránt letagadnánk! A korzózó Idő miatt a Jelenünket gyűlöljük, a sorsunk rútulását! S nem, nem, nem! Az a másik sem kell! Hiszen valamennyi moccanásunkkal a Romlásunkat írnánk alá!" Korcz Eliza számára mostanában csakis a pitymallati ébredés szolgáltatott enyhet. Az az állapot: amikor nagy sietve az első cigaretta és a méregerős kávé oltalmába menekülhetett. — Valamennyi szépasszonynak ez a sorsa... — mondta volna Braxatoris úr, akinek menyétszagát korábban megérezte, mielőtt az idegen férfi melléje telepedett volna. A visszapillantó tükör lapjára függesztette a tekintetét. Szórakozottan nyugtázta, hogy Braxatoris úr a mázsás testével kikászálódott a sofőrülésből.. Jól ismerte ezt az együgyű embertípust. Undorító, csökönyösen élveteg, fanyar szagú zabálógépekkel, ocsmány és ráadásként unalmas figurákkal éppen elég dolga és gondja akadt. (Az Idővel folytatott lázas párbeszédei! Amelyek abból álltak, hogy szüntelenül csinosítgatta magát. Új és új kosztümöket varratott! Új és újabb ismeretségeket kötött! S ha módjában állt, nála fiatalabb hímek kegyeit kereste. És nemrégen volt egy több mint kétesztendős kapcsolata is! Akkor még elhitette magával, hogy elodázhatja a tékozló Idő rombolását. E rapszodikus dialógusok olykor a szélsőségeket sem nélkülözték. Mint mindannyian: ő is az adott pillanatnak élt. Arra gondolt, hogy valójában nincs is választási lehetőségünk. Ahhoz túlzottan parányiak, esendők és törékenyek vagyunk. Sok-sok milliárd alaphelyzetből tevődnek össze délelőttjeink és délutánjaink: s aligha nyühat emberi lehetőség arra, hogy valamennyit bitorolhassuk. Sorsunk így válik rögtönzéseink láncolatává, és lényegében csak ezen a szinten értekezhetünk róla.) Elfogadva a pillanat kesztyűdobását, hellyel kínálta Wiliam Braxatorist. Az elme új gyújtópontot hozott létre. Önigazolásokat keresve a Múlt falai közt matatott. Majd sietve visszalódult a Jelenbe. A hamuszürke tájék loncsos, nyúlékony, tavaszi napfényben ázott. Taplósodott. Átitatódott az idővel. Magába fogadta a szimultán történéseket és stagnálásokat. Egy kődobásnyira az autóbusztól a PAOK-64-66os rendszámú sportrepülőgép roncsa meredt ki a laza földkéregből. És ez is hozzátartozott a pillanat díszleteihez, mint ahogy a közeli téglaégető kései rommaradványa, a földgyalukkal letarolt valahai városrész betontörmelékei, Eüza asszony világosbarna kosztümje, Braxatoris úr éktele375