A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Talamon Alfonz - A nap, amelyen ledőlt az első kiszáradt eperfa

a hófehérre meszelt falakról visszaverődő napsugaraktól, az idegen hosszú, sáros, fekete köpenyébe burkolózott, és egy hajnalon kigyalogolt a városból azon az úton, amelyen jött, és hiába vártam a világ végét, vagy valamilyen csodát, nem történt semmi, csak fáradtan, hosszan vonítottak a kutyák, és az eget nézték, mintha a nap helyett a hold ragyogna. Először azt hitték, hogy a szüleiért, vagy új ruhájáért ment el, hiszen amióta idejött, nem mozdult ki semerre, de az idegen estére sem jött meg, és nem jött meg sem másnapra, sem harmadnapra, és, azt hiszem, a negyedik nap reggelén suttogták el először halálhírét, amit másnap már mindenki nyíltan terjesztett, s még azon a napon elhatározták azt is, hogy nem temetnek el a temetőbe jelképesen egy üres koporsót az idegen emlékére, ahogy évekkel ezelőtt tették a háborúban eltűntek tiszteletére. A lány talán örült annak, hogy az idegen üzenetet sem hagyva eltűnt, éppolyan hirtelen, ahogyan jött, bár az arcán szomorúság ült, és egyszerű szürke ruhát vett fel, s akkor is azt viselte, amikor egy délceg, egyenruhás katonatiszt szerelmet vallott neki. A katonatiszt idevalósi volt, gyermekkori barátja a lánynak, diákkorukban talán szerelmesek is voltak egymásba, és most, évek múltán újra felfedezték egymást, hasonló örömmel, mint ahogy a kalitkából szabadult madár újra felfedezi az elfelejtettnek hitt repülés mozdulatait, mint ahogy a hályogjától megszabadult ember újra felfedezi a színeket, azok árnyalatait, tudva azt, hogy ez nem új, csak nagyszerű. Már sohasem fogom megtudni az okot, ami útnak indította az idegent, de gyanítom, hogy sikerült megfejteni a lány lelkét, és megértette a mozdulatok merevségét, és a titkokkal, a lelkével inkább visszament azon az úton, amelyen jött, csak azért, hogy el tudja felejteni a lányt, a barokk oltárt, az öregasszonyt. Azon a napon, amelyen ledőlt a kiszáradt eperfa, és ágai a szikes földön hatalmas reccsenéssel ízzé-porrá törtek, mert fáját szinte szemlátomást korhasztotta valami falánk gombafajta, bejelentették, hogy másnap örök hűséget esküszik egymásnak a lány és a katonatiszt a templomban, az idegen oltára előtt. Abban az órában az idegen gazdasszonya, miközben a mellékhajó falára felszögelt oltárkép alatt imádkozott, elejtette rózsafüzérét, és hangtalanul, szinte észrevétlenül beleveszve az orgonák sípjainak áhítatos zenéjébe — meghalt. Csak a sekrestyés vette észre, aki a gyertyákat ment gyújtogatni, és lélekszakadva futott a papért, akinek rendelkezésére az öregasszony tetemét mosdatlanul, minden pompa nélkül két sírásó - a sekrestyés és a pap jelenlétében, aki állandóan füstöltette a tömjént, hogy elkergesse a rontó lelkeket — eltemette az egyik komor családi kripta mögé. Amikor a zsíros ebéd után az emberek hűs szobáikba visszavonultak sziesztázni, és 358