A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Talamon Alfonz - A nap, amelyen ledőlt az első kiszáradt eperfa

pompájával, a kis angyalok mosolyával. Amikor a telefényképezett tekercsekkel fejcsóválva kijönnek a templomból, s a romokról rögtönzött, otromba vicceiken röhögve, új szenzációra éhesen vizslatnak a falak körül — miközben lemaradó társaik izgalomtól szuszogva csúsztatják kezüket a kurvák szoknyája alá —, végre megállnak egy feszület alatt. Rutinmozdulatokkal új filmet fűznek gépeikbe, és cigarettára gyújtva nekifognak, hogy megörökítsék utódaik számára a feszületet, figyelembe véve a nap állását, a templom árnyékát meg a művészi hátteret — miközben társaik új korsóért kurjantanak, és valamiféle megmagyarázhatatlan megtiszteltetést éreznek, hogy a helyi borritkaságoktól rúgnak be. A turisták mindig egyformán viselkednek - amikor egyikük felül valamelyik tagbaszakadt társa nyakába, hogy kézzelfogható közelségből fényképezze le a Krisztusnak vélt megfeszített szoboralakot, felsikolt, és ijedtében majdnem kiejti kezéből a drága, villanófényes Kodak-gépet, majd páni félelmében lemenekül társa nyakából, megrémítve az egész társaságot. Legszívesebben kinevetném komoly tanácstalanságukat, ahogy az edzett világjárók, akik már legalább száz feszületet láttak fából, márványból, csontból, homokkőből, művészit és primitívet, most egyszeriben nem akarnak hinni a szemüknek. Miközben vizsgálódnak, óvatosan oldalra és hátrasandítanak, hogy vajon nem figyeli-e őket valaki, és amikor meggyőződnek a magas palánkok és a kifulladt kutyák ártalmatlanságáról, leplezett menekvéssel hagyják ott a szobrot. Mulatozó társaik csoportjában elvegyülve, mészfehér ijedtségüket jófajta vörösborral próbálják feledtetni, de képtelenek bekapcsolódni a spicces társaság végigvonított nótájába, amitől a kutyák szinte eszelős dühvel rángatják láncaikat, az emberek pedig hangos káromkodással kísérik a produkciót. Nemsokára zihálva, kigombolt sliccel beront az idegenvezető is, és miközben felveszi átizzadt egyenruháját, kiadja a parancsot az út folytatására. A cipőjét fűzögetve, rutinos hangon magyarázza az érdeklődőknek a XVI. századi feszület történetét, megmunkálásának helyi népművészeti jelentőségét, az alapanyag ritkaságát. Megemlíti az 1908-as törvényt, amely rendkívüli tulajdonságaik miatt szigorú védelem alá helyezi ezeket a fákat, megjegyzi, hogy a közeli folyó hídját is ebből a fajtából ácsolták a XVIII. század második felében, de azt, sajnos, egy barbár tüzérségi támadás elpusztította. A turisták megnyugodva, a kacsázva lépkedő társaikat támogatva, felszállnak a buszra. A buszban az idegenvezető megszámolja őket, mint a birkákat, végül barátságosan búcsút int a kocsmárosnak, és becsapja maga mögött a piros autóbusz ajtaját. A vezető már túráztatja is a motort, az végre erőlködve, időnként 354