A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Talamon Alfonz - Az éjszaka árkádoasi

nehéz vasajtó csikorgása volt a válasz, s ez egy kicsit dühítette. De nem akarta, hogy a vonat váratlanul elmenjen, és ő itt maradjon, ezért úgy döntött, hogy felmászik a mozdonyvezető és a fűtő mellé. Lábával megkereste a mozdony alól kinyúló vaslépcsőt, majd kezével fogantyút keresve végigsimította a kormos vaslemezeket. Jobbjával meg is kapasz­kodott, de baljával tapogatózva tenyerét az egyik szelephez nyomta, amelyből éppen süvítve áramlani kezdett a gőz, és a forróság hevítette vaskúp bélyeget égetett a markába. Fájdalmában elrúgta magát a moz­dony oldalától, talppal a szomszédos sínre esett, de nem tudta megtartani az egyensúlyát, és a talpfák közé botladozott. Mikor tenyerét eltorzult arccal fújva újra felnézett, láthatta a kocsisort, amelynek ablaksorai fáradtan csillogtak az állomás lámpájának fényében. A kocsik sötétek voltak, csupán a szerelvény vége táján világított az egyik. B. B., aki az előbb még valamilyen trágárságot akart a mozdonyvezető fejéhez vágni, most fájdalmát is elfelejtve, kiáltott fel örömében, hogy mégis az utolsó személyvonat jött. Kiugrott a talpfák árkából, és rohanni kezdett a világos ablakú kocsi felé. Odaérve boldogan felkapaszkodott rá, majd beszédülve az első kupéba, elterült a bőrülésen. Fekvő helyzetében megégett kezét kezdte fújni, mikor tekintete az órájára esett, és látta, hogy a vonat a menetrendben megjelölt időpontnál korábban jött. Első reakciója az volt, hogy talán az órája jár rosszul, de örökségét füléhez tartva, világosan hallotta a szerkezet kimért, pontos ketyegését, így arra gondolt, hogy a szerelvény majd itt az állomáson fogja bevárni a megjelölt indulást. Mivel melege volt a futástól, felállt, hogy zakóját levegye, és a fogasra akassza. Ebben a pillanatban elölről éles füttyöt hallott, nyilván a moz­dony sípját, amely így szokta figyelmeztetni az utasokat, hogy a szerel­vény azonnal indul. B. B. nem tartotta valószínűnek, hogy máris indulnának, csak nyomáspróbának vagy szelepellenőrzésnek hitte az egészet, s bár az is megfordult a fejében, hogy esetleg rossz vonatra szállt fel, mivel a kocsikban nem utazott senki, ablakai sötétek voltak, megnyugodott, mert tudta, hogy ezen a vonalon nincs sínelágazás egészen otthonáig, ahol az állomás mögött rozsdás iparvágányok tekeregnek a kibelezett, szétrohadt tartálykocsik, meg igénytelen, sárgás perjével benőtt szemétdombok között. Azt hitte, hogy szülővárosa állomásán a gyorsvonatokon kívül minden szerelvénynek meg kell állnia, szükség­képpen ennek is. A futás miatt homlokán egyre kövérebb gyöngyökben ült ki a veríték, ezért az ablakhoz lépett, hogy kinyissa. A mocskos, rászáradt, poros esőcseppek térképét mutató ablak csak nehezen engedelmeskedett, ezért mindkét kezével belecsimpaszkodott. Akkor az 342

Next

/
Oldalképek
Tartalom