A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Dobos László - A földi

lőtték az őzeket, gyilkolták a medvét. A nagy kő mégiscsak őreá esett. Elvették a fegyverét örök életre... Akik felülről jönnek, azoknak nehéz nemet mondani. Talán nem is lehet... — Önigazolás, önigazolás, mentegetőzés, ezt teszi órák óta, Tekla. Mert a dzsentri méretű lakoma, ugye, nem kötelező, az úri vadászat sem kötelező, semmi rossz nem kötelező... — Engedelmével, én csak azt szeretném nagy kerülővel kifejteni, hogy az én esetem nem teljesen egyszemélyi vétek. Ne vegye rossz néven, de aki leteszi á fenekét valami jó bársonyra, s rákönyököl a társadalmi abroszra, az már részesül az ingyen áldásban. így alakul ki az a bizonyos kör: neked is jó, nekem is kellemes — az ilyen ücsörgés a léleknek is hizlaló. Különösen ha rangos ember a szomszédom. Ezért mondom, a potyaasztal nem egyszemélyi bűn... Eszterlánc!... És amikor a baj miatt szétriad a tábor, sohasem vonnak mindenkit felelősségre. Legtöbbször csak egyet, akinek meglepetésében tátva marad a szája, és csak annyit tud dadogni: miért éppen én? Miért csak én? — Tekla — kiáltott a képviselő —, maga itt pimaszul vádbeszédet mond. Azt magyarázza, hogy amit elkövetett, nem egyszemélyi bűn? Eszerint maga nem felelős semmiért? Mosom kezeimet, hisz mások is ott álltak a körben. így lehet igazolni a legbrutálisabb gyilkosságot is... — De... de, képviselő elvtárs... — A vizsgálati anyag, majd harminc oldal, tétel tétel után: bizonyíték, bizonyíték. Leltárhiány kétszer, háromszor, gumiabroncs-szélhámosság, áttételes csalások, ha van türelme, olvasom... Nem tudott megállni, Tekla. Később már azt sem tudta, mennyi az elég, és mennyi a sok. A siker mámora, a hamis sikeré. Azt hitte, magának minden sikerül... — Ez nagyon igaz... Bevallom, amikor már szorult a hurok, a barátokban reménykedtem. Ha majd beüt a balhé, jönnek. Utolsó mentsvár a társak betyárbecsülete... Van betyárbecsület, képviselő elvtárs? — Befejezzük. — Még néhány percet... Gyermekkoromban egyszer varas volt a fejem, a többi kölyök csúfolt érte. Le is köptek. Türelmetlenségemben levakartam a varas sebeket, azt hittem, így hamarabb szabadulok a csúfságtól. A börtönben gyakran érzem magam így, önkezemmel kaparnám magamról a piszkot: sorra veszek mindent, ahogy történt... Bevallom, sokszor fojtogat az indulat, de keresem az igazság határait, keresem... Kőarccal válaszol a képviselő: — Jegyezze meg, Tekla, magának a törvény az igazság határa. És 32