A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Rácz Olivér - Ha valakit esetleg érdekel

— Semmit - mondtam sértődötten. A sértődöttségem nem a gyanúsításnak szólt, hanem a feltételezett élhetetlenségemnek. Kucsinka majdnem olyan jól ismert, akár az anyám. „Kisfiam, kisfiam", mondogatta az anyám sóhajtozva, „ha én egyszer nem leszek, hogy a szádba dugdossam a falatot, éhen halsz, még a Keszler-patika felé mentedben..." Nem véletlenül emlegette a Keszler-patikát: a Keszler-patika a körút sarkán állt, és már a belvároshoz tartozott. Városperemi lakásunktól kényelmes tízpercnyi út. Pontosan elegendő ahhoz, hogy útközben elrágcsálhassam az ebédhez kapott almámat, vagy ha az anyám sütött, az almás lepényemet, fahéjas kalácsomat, túrós bélesemet. Innen eredt a célzás. Középiskolás diákkoromban viszont a város felé, iskolába menet, a Keszler-patikáig szoktam menet közben elolvasni az aznapi történelem-, földrajz-, természetrajzleckéket. Iskola után, hazafelé menet, füzetes regényeket olvastam. Oltárian tudtam járás közben olvasni. Szép, széles utca vezetett a Keszler-patikától a peremvidékig; az isten is olvasásra teremtette. Közben még az ismerősöknek is ráértem köszönni. „Keszcsókolom, Meier néni... Csókolom, Rigárszky bácsi..." Az egyik kezemben az iskolatáska, a könyveimmel, a másikban a regény. Olvastam. Kivéve, ha a srácokkal együtt mentem haza, mert akkor rendszerint fociztunk. Tavasszal, nyáron kaviccsal, télen alkalmas jégdarabbal, ősszel vadgesztenyével. A házunktól majdnem végig, a Keszlerpatikáig, vadgesztenyefák szegélyezték az utat. — Szóval már akkor is átvert a madár — jegyezte meg Kucsinka tárgyilagosan. Utánagondoltam. — Nem is — kiáltottam fel aztán élénken. — Amikor már a konyhán ügyködött, hozott egy kiló zsírt. — De nem fogadtam el: még volt zsírunk az anyám által beszerzett fél disznóból. Meg aztán az anyám amúgy is napraforgóolajjal főzött. A lángost is abban sütötte ki. Zsíros étel csak vasárnap került az asztalra. Az ürge pénzt is akart adni, de azt sem fogadtam el. De egyszer a markomba nyomott egy pár talpbőrt, egy másik alkalommal pedig a hónom alá csúsztatott egy böhöm nagy francia-német, német—francia szótárt. Azt mondta, neki nem kell. Ha nem fogadom el, a kemencébe kerül. Laponként. Begyújtáshoz. Hát azt elfogadtam. A talpbőrt is: minden topogónknak lyukas volt a talpa... Jól jött. A szótár is: évekkel később, amikor Heinét meg Albert Samaint meg Rimbaud-t kezdtem fordítgatni, csak úgy, a magam mulatságára, egészen érdekes szórakozás volt a francia szót németből, a német szót franciából kibogozgatni. Még további évekkel később, amikor a tag névtelen 309