A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Rácz Olivér - A konda

jön be az iskolába. Egyházi teendői vannak. Tudjátok mit? Adjátok ide a névjegyeteket, majd én elküldöm neki. Ne azt a sarkát hajlítsd be, édes fiam! Ejnye! — szólt rá megütközve Kondorra. — Add ide. Nem tudod, hogy a bal felső sarok behajtásának is más a jelentősége, a jobb felső saroké is más?! Ez hagyománytisztelő kisváros: itt az ilyesmire ügyelni kell. Különösen a kamarás úrnál — magyarázta Pákhnak. Pákh illő tisztelettel hallgatta. Kondor restelkedve lehorgasztotta a fejét. Voltaképpen esze ágában sem volt behajtani a névjegy sarkát, sem a jobbat, sem a balt, csak éppen ügyetlenül fogta meg a névjegyet. — A kamarás úr majd hidegtállal, borral kínál: harminc percig maradhattok, tovább nem! — oktatta őket Rogóczi igazgatóhelyettes úr. — Nagyon ügyeljetek mindenre! A kamarás úr személyesen érdeklődött irántatok a kanonok úrnál: örül, hogy az ő iskolájában fogtok tanítani. Mert az iskola, a város Szent Ágoston Római Katolikus Polgári Fiú- és Leányiskolája, csak névleg tartozott Szent Ágoston és a helybeli római katolikus plébánia hatáskörébe; a valóságban dr. Török Tihamér pápai kamarás, plébános, iskolaigazgató, az iskolaszék elnökének a vitathatatlan tulajdona volt, és méltó is volt erre a megtiszteltetésre. „Jó iskola", mondta nekik odahaza a főtisztelendő kanonok úr őméltósága, az iskola egyházmegyei főtanfelügyelő ura, amikor útjukra bocsátotta őket. „Nagyon jó iskola. Igyekezzetek kiérdemelni a kamarás úr megbecsülését." Kondor és Pákh tanár urak éppen ezért frissen borotválva, sötét ruhában jelentek meg másnap este pontosan hat óra tizenöt perckor a kamarás úr udvarházában, ahol egy éltes, de fiatalosan fürge, fekete selyemruhába öltözött hölgy fogadta őket. — Isten hozta a tanár urakat — kiáltotta a vadszőlővel befuttatott tornác legfelső lépcsőjéről integetve feléjük. Nyilván a tornácról leste az érkezésüket, s nyilván ez is a városka hagyományaihoz tartozott. Kondor kezet akart csókolni az idős hölgynek, de heves tiltakozásban részesült. — Isten őrizz! — kiáltotta az idős hölgy mosolygós megbotránkozással. — Nem én vagyok a kamarás úr! Kerüljenek beljebb, tanár urak: a kamarás úr nyomban itt lesz. — Most még a teheneit feji — közölte bizalmas suttogással. - A Boriskát meg a Nellit. Ezeket mindig ő feji. Az ő nevelése mind a kettő. Ugyan a másik kettőt is ő nevelte — magyarázta —, de azokat a béreslányka feji. Azok csak amolyan idevalósi tehénkék. Hanem a Boriskát meg a Nellit Svájcból hozatta. Büszke is rájuk a kamarás úr: egyszer majd biztosan megmutatja őket a tanár uraknak! 262